…feltéve, ha akarjuk látni a másikat. Ha van merszünk, lelkierőnk, indíttatásunk hozzá. Másfelől viszont a másikra való nyitottság, kíváncsiság nélkül nem igazán lennénk önmagunk. Persze kérdés, akarunk-e önmagunk lenni. Wil Calhoun Balkon kilátással című kamaravígjátékát Kocsis Gergely rendezte egészen komoly komolytalansággá, és pont ezért minden nevetés futamban magunkra rákérdezővé. Egy komédia, amely a színészi játéknak, a nagyon feszes komolytalanságnak köszönhetően, igazi könnyed, helyettesíthetetlen komolyság magunkról, a másikról.
Egymás mellett két teljesen egyforma erkély. Egymás tükörképei, kellő távolságra egymástól, gondos, elegáns kimértséggel elszeparálva egymástól, a lezuhanástól, biztonságosan (látvány: Kálmán Eszter). Steril lecsupaszítottsággal egymás mellett, mégis elkülönülve, ahogy azt a trend és az életformánk diktálja, semmi mediterrán burjánzás. Amolyan doboz lét a szabadban dallamra hangszerelve. A világ működésének leképezése, és lám, még Covid sem kell különösképp hozzá, hisz Wil Calhoun ’91-ben írta ezt a darabot, az persze igaz, hogy Kocsis Gergely rendezése erre a másfél méterre egymás mellett életérzésre még rá is erősit, bár ki tudja: lehet, hogy mindez már harminc évvel korábban is ott volt a levegőnkben.
A levegőben, amiből egy balkonon, ahová ki lehet menekülni, ha már a négy fal szorongat minket, van bőven. Egy balkon, ahol nyugalmat keresnénk, mint Alvin (Ötvös András) is. Már ha lehet. Ötvös András zárkózott, szorongásai korlátjaiba görcsösen kapaszkodó értelmiségi figurája ott biztonságot keres, számára olyan a balkon, mint egy köztes lét: a mégsem bent, ám a mégsem kint közötti, ismerős, biztonsággal belakható terep.
És persze Parnasszus is, elefántcsonttorony, ahonnan mindent kellő távolságból lehet szemlélni anélkül, hogy közösséget kellene vállalni vele. Alvin tökéletes izoláltsága mára már jó párunk nagyvárosi normalitása: fel sem tűnik, szervesen beleépült a mindennapjainkba, abnormálisnak sem tűnik, sőt, a normalitás maga.
Mindaddig, amíg a szomszéd erkélyen meg nem jelenik az erkélyhez tartozó lakás új lakója, Karen (Péter Kata). Aki persze pont olyan gátlásos, önmagát meglelni, és ezzel az önmagával összebarátkozni vágyó, mint a közvetlen balkonszomszédja. Péter Kata Karenjének cserfes, mindig kapcsolódni, kommunikálni vágyó kényszeressége pont ugyanaz a görcsös biztonságkeresés, mint Alviné.
Péter Kata beszél, csacsog, csivitel, minden hang, szó és mondat egyfajta tapogatózásra kinyújtott kéz, persze nem is fontos, hogy ez a “kéz” megérintsen valakit, eleinte inkább olyan, mint az “én is itt vagyok, rám is figyeljetek” padjából kiesni akaró tanuló jelenléte.
Ebben a darabban pont a kommunikáció, a kapcsolatba kerülés, annak a legfinomabb, nonverbális formái azok, amelyektől igazán élni képes ez az előadás. A mondatok mögé, mellé, közé helyezett érzésköteg az, amitől elkezd vibrálni a levegő. Attól, amit emoji ikonokkal nem lehet visszaadni. Ebben az értelemben minden korláttal kijelölt másfél méteres távolság ellenére a legigazibb értelemben vett kapcsolódás, kapcsolatteremtés zajlik.
Ez egy olyan vígjáték, mely a megfelelő, leginkább oda illő színészek játéka nélkül tizenkettő egy tucat előadás lenne csupán. Így viszont az online-nal nem helyettesíthetőség élet- és lélekszagú, saját félelmeinkkel szembesítő játékává válik. Amelyben lassan, fokozatosan, mint a napon olvadó hó, megértjük azt, ami egyszeri, pótolhatatlan és minden szánalmas röhejességében is ölelhetően emberi. Kocsis Gergely rendezésében pont ez a mára nélkülözhetőnek tartott, gondolt kommunikációs szint kap igazi, egész estés főszerepet, hogy belénk íródhasson: minden, ami igazán emberi, az személyes.
Ötvös András Alvinjának önmagától eltávolodni képtelen, pótcselekvésekbe kapaszkodó lénye elkezd a tőle másfél méter korlát távolságban lévő Karen felé közeledni – a benne tornyosuló szorongás kupacok, amelyeket zárkózott személyiségének karjaival tartott eddig, szanaszét esnek, és Péter Kata Karenjének mindenképp kell nekem valaki típusú kényszeressége a másikhoz való ragaszkodássá szelídül. Olyan együtt, egymásért és önmagunkért játékká, amelyben már nem is lehet nem rálátni a másikra. És ez igazán nagy újra felismerés lehet két jól megérdemelt, profi módon belőlünk előcsalogatott nevetés között.
