Hernádi Judit és Gálffi László hibátlan ökonómiával, a hatásvadászat csapdáit messze elkerülve hozzák színre figuráikat. Két erős egyéniséget látunk kibontakozni, méghozzá a maguk „fejlődéstörténetével” együtt.
Egy férfi és egy nő. Leveleznek, gyerekkoruk óta. Szerelmesek is egymásba, úgy, ahogy. Mégsem lesznek egymás párjai. Az élet, ama nagybetűs, messzire sodorja őket a másiktól. Két mesterszínész játssza a két szerepet: Hernádi Judit és Gálffi László. Hernádi Melissája érzelmesebb, kitárulkozóbb, Gálffi figurája látszólag zártabb, persze benne is hatalmas szenvedélyek dúlnak.
A színpad teljesen üres, csak két szék és egy ruhafogas árválkodik rajta. A két játékos időnként feláll, leül, megint feláll, visszaül, maximum pár lépést tesznek a színpadon. Ennyi a mozgásterük az előadásban, Mácsai Pál rendezésében. S ebben a koordináta-rendszerben mozogva kell fenntartaniuk a közönség figyelmét, kétszer egy órán át.
És mondják, csak egyre mondják, mesélik a másiknak írt levelekben, hogy mi is történt vagy történik velük éppen. Az öltönyös, nyakkendős Andy mondja végig az iskolás kisfiú történetét, aki levelezni kezdett egy kislánnyal, felnőtt, egyetemet végzett, jól menő ügyvéd, majd megválasztott szenátor lett. És persze megnősült, három gyermeke született, élte az amerikai felső középosztálybeli életet. Közben hűségesen tájékoztatta levelezőpartnerét a fejleményekről. És itt kezdődnek a bonyodalmak. Közben azért – már felnőttként – találkoztak, szállodai szobát vettek ki, szex is megesett, persze ennek nem volt túl nagy jelentősége. Azt csak lassacskán tudjuk meg, hogy minek is lett igazán nagyobb jelentősége az életükben. Ugyanis mindent a levélbarátság optikáján át látunk: karriert, házasságot, válást, gyerekeket, családi életet. S persze a széttéphetetlennek látszó barátság is megannyi csapdahelyzettel jár. Féltékenységgel, nehezteléssel, elhallgatásokkal, apró civódásokkal, amelyeket csak nehezen tudnak semmissé tenni.
A furcsa kapcsolatban ugyanakkor ott lüktet a teljes élet. Ahogy az egyik ember közeledni próbál a másik emberhez. De hát minden élet egy nagy talány, ugye, amit át kellene hidalni valahogyan. Ha máshogy nem, hát finom csúsztatásokkal, úgy, hogy a másik lehetőleg ne sérüljön. Vagy ne sérüljön nagyon.
Az amerikai sikerszerző, A. R. Gurney technikásan és nagy színpadi rutinnal építi fel a játékot, az érzelmi hullámzásokat, a hullámvölgyeket és hullámhegyeket, a játszadozást, a szerepjátékokat, az apró stikliket. Az érzelmi kiborulásokat éppúgy, mint a megszokottan abszolvált elszürkülő konfliktushelyzeteket. Végig győzi ötlettel és szellemi munícióval, pedig maga a struktúra, amelyben hőseit mozgatja, tulajdonképpen meglehetősen egysíkú: két ember elmondja-elmeséli a levelekben foglaltakat. Akció nincs, csak az érzelmek hullámvasútja. (A drámát Vámos Miklós fordította.)
Hernádi Judit és Gálffi László hibátlan ökonómiával, a hatásvadászat csapdáit messze elkerülve hozzák színre figuráikat. Két erős egyéniséget látunk kibontakozni, méghozzá a maguk „fejlődéstörténetével” együtt. A karakterek íve, a jellemfejlődés persze kissé háttérbe is szorul, mert a színpadi játékban nincs más domináns elem, mint a jelen idő, az adott pillanat, ahogy és amikor a szereplők reflektálnak egymásra.
Az előadás legnagyobb erénye, hogy a színészek precízen elkerülik a melodráma csapdáit. Pedig nagy a csábítás: a másik sorsába való belefeledkezés, a szeretetteljes empátia akár érzelgőssé is tehetné a játékot. De szerencsére mindkét alakításban van annyi fanyar irónia, játékos derű, távolságtartás, önirónia, csipkelődő malícia, amitől megőrződik azoknak lebegős, frivolan groteszk atmoszférája. Hogy a vérmes érzelmeket, szenvedélyeket, elemi indulatokat sem kell azért olyan halálosan komolyan venni. Hiszen másnap is felvirrad a nap, az érzelmi kötődés, a szépen felépített közeli barátság is megmarad, ha nem romboljuk szét a túltengő egóval. Az érzelmi közeledés és távolodás örök libikókájának finomszerkezetű ábrázolása az előadás igazi truvája. És ehhez olyan két színész kell, mint Hernádi Judit és Gálffi László.
Gálffi Andyje sprődebb, kiismerhetetlenebb, feszültebb annál, mint hogy túlcsordulóan érzelmes legyen. A fegyelmezett felszín mögött azonban súlyos és nehezen kihordható érzelmek is dúlnak. Egy férfit látunk, aki végigtekint életén, és rezignáltan állapítja meg, hogy a jól menő közéleti karrier, a szép és kereknek látszó családi élet sem feltétlen garancia a felhőtlen boldogságra. Az adott viszonyokba való belefeledkezés is lehet menekülési útvonal, kibekkelés, mert hisz az aktuális érzelmekért napról napra meg kellene küzdeni. Az árnyalatnyi elmozdulásokat, elfojtásokat leheletfinom, apró gesztusok közvetítik. Gálffi Andyje a nüansznyira látni engedett érzelmek virtuóza, persze jó adag humorral megspékelve.
Hernádi Melissája színesebb, szertelenebb, bohókásabb. És nyersebb, rámenősebb is annál, mint hogy érzelgős legyen. Hatalmas érzelmi amplitúdón játszik, a kislányos bakfistól az érett, dörzsölt, megperzselődött nő alakján át egészen a keményre edződött asszonyig sokféle figurát hoz színre. Könnyű, suhanó, édes mosolyok, finom libbenések, perdülések, pazar testbeszéd: gazdag jellemábrázolást látunk, miközben Hernádi egy percre sem tagadja, hogy szerepet játszik.
A nézőtéren ülők, fiatalok és korosabbak, feszült figyelemmel, pisszenés nélkül követik az élvezetes szeánszot. Két órára kiszakadva az ingoványból, ami odakünn vár rájuk.
