Kulka János a Halál Velencében című előadás főszereplőjeként lép színpadra.
Amint belépünk a nézőtérre, zavarba ejtő kép fogad, és egy szempillantás alatt egyértelművé válik: az elkövetkező órában különleges utazás vár ránk. A színpadon már egy szállodai szoba díszlete tárul az érkezők elé, melynek hatalmas ágyán Kulka János fekszik hason, mozdulatlanul. Miközben a közönség egy része még halkan duruzsolva keresi a helyét, a többség már a visszatérő Kossuth- és Jászai Mari-díjas színészt figyeli feszülten, aki a Halál Velencében című darab Gustav von Aschenbachjaként lép színpadra egy elképesztő erejű monodrámában, melyet az Orlai Produkciós Iroda a Jurányi Házban mutatott be, Csuja László rendezésében.
A közönség elhalkul, a csend szinte tapinthatóvá válik, és mindvégig kulcsfontosságú eleme marad a színdarabnak. A csend egyszerre emeli ki az önmarcangolás és a kétely sóhajait, a teremtés és a megbékélés pillanatait, vagy éppen húz alá minden emberi gyengeséget, elesettséget, és teszi mardosóvá a létezést a kétkedő, meggyötört, fiatalságra vágyó embernek.
Kulka János neve mára fogalommá vált talán minden generáció számára, nem csoda, hogy feszült várakozás övezi az előadást, melyben rendhagyó módon tér vissza a színpadra főszereplőként 2016-ban bekövetkezett stroke-ja után. A Thomas Mann azonos című novelláját feldolgozó Halál Velencében monodráma, mely azonban a performansz és a hangjáték elemeit is felhasználja. A darab alapját a színész 2006-ban készített hangoskönyve adja, melyet ő maga néma játékával kísér. A jól ismert hangot időről időre felváltó csend Aschenbach minden mozdulatát nyomatékosítja: meditatív szertartássá válik, ahogy lassan lefőz egy kávét, elcsigázottan elmélkedik, vagy komótosan átöltözik az ágya mellett.
Az egyórás darab során egy igazi személyes dráma rajzolódik ki a színpadon: a megtört Aschenbach, belefáradva a mindennapok egyhangúságába, küzd az idő múlásával, miközben egyre erősebben vágyódik a szépség és az élet iránt. Velencei tartózkodása alatt magába néz, vívódik, a szállodában pedig felfigyel egy hosszú hajú lengyel kamasz fiúra, Tadzióra, akiben a hibátlan szépséget ismeri fel. Eszébe jutnak a régi emlékek feleségéről és gyermekükről, miközben egyre óvatlanabbul figyeli és követi sóvárgása tárgyát, az őt elbűvölő fiút Velence városában, ahol egyre több jel utal arra, hogy végzetes baj közeleg, kolerajárvány tombol.
Aschenbach a szépséget és a fiatalságot szomjazva próbál legalább a külsőségekben kétségbeesetten küzdeni az idő múlásával, ám a megtépázott, kimerült, sorsába beletörődni mégis képtelen férfi számára az élet mulandósága napról napra egyre kézzelfoghatóbbá válik. És mindinkább kínozza a kérdés: vajon biztosan kap-e az ember elég időt arra, hogy kifejezze önmagát?
Kulka János aztán az előadás egy meghatározó pillanatában feláll, kijön a szállodai szoba díszletei közül, körülnéz, majd leül egy könyvvel közvetlenül szeretett közönsége elé. A nézőtérre teljes csend borul, lélegzetünket visszafojtva várunk: már nem Aschenbachot látjuk. Felteszi a szemüvegét, és felolvassa a történet utolsó sorait a színész, akit az élet viszontagságai talán meggyötörhettek, de megtörni nem tudtak. Mi pedig, az elérzékenyült közönség, végtelenül hálásak vagyunk ezért az élni és alkotni akarásért, a zseniális színpadi alakításért: a megérdemelt, hosszú perceken át tartó vastaps méltán lesz az előadás elmaradhatatlan záróakkordja.
