Rizikós vállalkozás egy Östlund-film adaptációja, hogy mennyire, azt a Lavina magyarul Lejtmenet címen bemutatott amerikai remake-je bizonyítja: a fekete komédiát ügyefogyott burleszkké silányító alkotás látványos figyelmeztetés, hogy a svéd rendező munkái nem adják könnyen magukat. Szerencsére a Tim Price színpadi változata alapján, Zöldi Gergely fordításában készült előadás nem ismétli meg a Lejtmenet hibáját. Úgy formálja saját képére az östlundi világot, hogy hű marad az eredeti szellemiségéhez.
Tomas (Mészáros Béla), a svéd üzletember feleségével, Ebbával (Járó Zsuzsa) és két gyerekükkel, Verával (Sándor Rebeka Sofie) és Harryval (Mester Máté) egy francia síparadicsomba utaznak kikapcsolódni. A pihenésbe egy lavina rondít bele: a robbantásokkal irányított förgeteg elsőre távolinak és veszélytelennek tűnik, ám egyre fenyegetőbben közeledik a hütte teraszán ebédelő család felé. A telefonjával kamerázó Tomas egy ideig nyugtatja rémült családját, ám amint a hófehér örvény elnyeli a házikót, a férfi üvöltve elmenekül, magukra hagyva egymást ölelő szeretteit. Egy észrevétlen sorscsapás fedi el a tragédia hiányát: a lavina nem, csak a porhó érte el a hüttét, mindenki sértetlenül megúszta a kalandot – kivéve Tomast és zavarodott családját.
Ahogy az egyre közeledő természeti erő folyamatosan növelte a bizonytalanságot, és vált kontrollált eseményből az embert maga alá temető pusztítás lehetőségévé, úgy nőtt tovább a veszély elmúltával a lavina Ebbában és a gyerekekben. Mit kezdjenek az elmenekülő férfival, tekinthetnek-e rá még férjként és apaként, hogyan folytathatják a közös életüket egy megbocsáthatatlan tett után? Tomas ráadásul tovább súlyosbítja a helyzetet, amikor a barátja, Mats (Száraz Dénes) és annak barátnője, Jenny (László Lili) társaságában borozgatva nem hajlandó elismerni, hogy valóban magára hagyta családját a bajban.
A férfi méltóságát elsodorta a förgeteg, a pusztítás valódi mértékét azonban nehéz felmérni, ám az előadás – Östlund filmjét követve – kísérletet tesz rá: szembesítések és szembesülések során jutunk egyre mélyebbre a párkapcsolati, a házastársi és az apai pokolban, amíg Tomasból nem marad más, csak egy vinnyogva fetrengő, szánalmas kis kupac. Pelsőczy Réka rendezése a színpadi környezetnek megfelelő változtatásokkal együtt is sikerrel követi az eredeti mű kíméletlen humorral átszőtt tragédiáját. Mészáros Béla néha mosolyra, néha könnyekre fakasztó megsemmisülése jól érzékelteti a lavina valódi erejét, és a magára hagyottan bolyongó Járó Zsuzsa tanácstalansága sem hagy kétséget a fájdalom mértékéről. A bemutatón becsúszott néhány sutább jelenet, a színészeknek mégis sikerült elevenné tenniük a síparadicsom poklát.
A színpad közepére helyezett pavilon az elhúzható falaival egyszerre jeleníti meg – vagy tükrözi vissza – a monumentális hegyeket és a szereplők belső vívódását. Egyszerű, mégis hatásos szimbólum, és ez a letisztultság jellemzi a Lavina egészét. A finálé eltér ugyan a filmtől, és Östlund katartikus záró jelenetét egy szimplább, de ugyanúgy továbbgondolásra érdemes szituációval helyettesíti. Ezzel példázva, hogyan lehet másolás helyett újraértelmezni egy remekművet.
