A másfél órás darab ha nem is különösebben differenciáltan, de igyekszik több oldalról közelíteni meg a férfi-nő kérdést, az odaéléstől a visszaélésig, elkapástól túlkapásig, a közhelyestől az általánoson át az egyediig.
A tapasztalt néző nem most, a Jurányiban találkozik először a Tapasztalt asszonnyal, ahol az Orlai Produkció a „kísérleti”, vagy mondhatni: még függetlenebb előadásait szokta bemutatni. Tasnádi István a saját darabját először Szabadkán vitte színre gender-revüként 2012-ben a Népszínház magyar társulatával. Magyarországon is láthattuk azt a szép emlékezetű produkciót, mivel vendégszerepelt annak idején részint a Thália Színházban, részint a határon túli magyar színházak kisvárdai fesztiválján. (Bár a szép emlékezetem miatt némiképp megszeppenve olvasom most Miklós Melánia korabeli, alapos színibírálatát az előadásról.)
Majdnem született egy következő verzió a műből, amikor a 2020-ban, a koronavírus uralma idején a Katona József Színház meghívásos drámapályázatot hirdetett újfajta színházi formákkal, műfajokkal kísérletező, online térben feldolgozható művek írására. A beérkezett húsz pályamunka közül négy alkotást választott ki megvalósításra a zsűri. Háy János Szavalóversenye, Garaczi László Végre egy kis csöndje, Szécsi Noémi Egyedül vagyunkja el is készült. Hanem mire Ascher Tamás nekilátott volna a Tapasztalt asszony megrendezésének, addigra nemcsak a közönség lett járványügyi okból kitiltva a színházépületből, de a színészek is. Így ezt a tizenhat szereplőt felvonultató távszínházi bemutatót esély sem maradt létrehozni.
Az Orlai Produkció változata eleve kisebb merítésű: kevesebb jelenetet tartalmaz és mindössze négy színészt vesz igénybe. Lényeges dramaturgiai beavatkozás, hogy kikerült az anyagból a kiindulási pontnak tekintett, 1955-ös háztartáskönyv, amely ironikus fénybe vonta a felvillantott nő-, illetve asszonyideált. A Jurányi előadásának díszlete és jelmezei – az előbbit Antal-Fógel Adrienn, az utóbbiakat Ignjatovic Kristina tervezte – a kezdőjelenethez, valamiféle genderkonferenciához teremtenek helyszínt. A színpad piros csíkja, az asztalok, az állványzat a welcome feliratú monitorokkal és a szereplők fekete-fehér, öltönyös-kosztümös eleganciája eleve ebben a tudományos/áltudományos vitafórum keretben látszik taglalni „a nő nem férfi, a férfi nem nő” szlogennel jelzett tematikát. (Finom fricska, hogy két nő közül az a Péterfy Bori játszotta figura hord szexi ruhadarabot – derékban egyetlen gombbal rögzített, ívelt vonalú lapszoknyát, meglehetős belátással –, aki könyvet írt és előadást tart arról, hogyan kell az asszonyoknak leszoktatniuk férjüket a szexről.)
Amire a legjobb ránézni a díszletben, az egy kis sárga rózsacsokor, amely szintén több szerepet játszik, akárcsak a színészek, és mégis mindig ugyanaz marad (akárcsak a színészek.) Lesz belőle ajándék, majd a válási bulin a házasság kötelékét elvágó ifi-elváltasszony, László Lili a háta mögé hajítva kidobja a közönség soraiba, ahol egy nő ügyesen el is kapja. Az első sor nincs kifejezetten biztonságban: Péterfy Bori mint rigorózus Ruth Smythers, a könyvét és az elveit ismertetve kipécézhet férfit, nőt. Az is Péterfy Bori lesz, aki intimitáskoordinátorként határozottan kordában tart egy tangót: nehogy a férfi túl bizalmas mozdulatokat engedjen meg magának táncpartnernőjével szemben.
A másfél órás darab ha nem is különösebben differenciáltan, de igyekszik több oldalról közelíteni meg a férfi-nő kérdést, az odaéléstől a visszaélésig, elkapástól túlkapásig, a közhelyestől az általánoson át az egyediig. A már-már kabaréjelenetbe hajló szülési szcéna hat a legsematikusabbnak. Az alkotók úgy próbálták feldobni, hogy a színészek felcserélték nemileg a szerepeket: Pataki Ferenc adja fekete parókában, nagy hassal a kismamát, László Lili barna szakállal az apukát, Schruff Milán szőke szülésznő, Péterfy Bori pedig bajuszos orvos. A legszomorúbban vicces vagy a legviccesebben szomorú az a két home-videóbejátszás, amelyen a nem látható, csak a hangjával mindent és mindenkit uraló családfő közvetíti a kislánya születésnapi gyertyagyújtását, illetve asszonya pucér fenekű táncát.
Mivel ebben a lendületes előadásban mindössze négy színész lép fel, így az eredeti darabból kikerültek az olyan csoportos jelenetek, mint a leánybúcsú vagy a férfiak tejfakasztó bulija. Helyette van például egy hirtelen, markáns összecsattanás Péterfy Bori és Schruff Milán között Petri György K. M. szerelmes éneke és Sári, ne vigyorogj rajtam című verse kapcsán. Szintén újdonság László Lili monológja arról, hogy világéletében 65 éves szeretett volna lenni, mindent meg is tesz a minél előbbi öregedésért, egyelőre szerény eredménnyel. Nekem úgy tűnik egyébként, hogy túl az előadás harsány, már-már agresszív humorán, László Lili mutat színészileg a legtöbbet, a legtöbbféleséget: felkészültséget, elveszettséget, gyengédséget, puhaságot és elszántságot, hozzávetőleg ebben a sorrendben. Péterfy Bori és Schruff Milán körülbelül azt nyújtják, amire számítunk: az előbbi szigorú, pikírt nőket skiccel fel, az utóbbi pedig az ami a szívén, az a száján típusú suttyót. Pataki Ferencnek vannak szép pillanatai a válási partin, amikor a nézőtér felé bambulva végighallgatja felesége korántsem szerelmes vallomását. Pataki Ferenc egyébként is mind megbecsülendőbbnek látszik mint decensen őszülő, jól kondicionált, figyelemre méltó jelenlétű, magabiztos fellépésű negyvenes férfiszínész.
A darab és az előadás emblematikus jelenete az, amikor László Lili és Schruff Milán házaspárja megjelenik a Népszaporulati Bizottság előtt. A monitorokon grafikonok mutatják a népességfogyást, a reprodukciós rátát. 237 év múlva nem lesz a világon egyetlen magyar sem. Ebben a helyzetben az állami alkalmazottaknak munkaköri kötelességük a leghatározottabban fellépni annak érdekében, hogy azok is nekilássanak az utódnemzésnek, akik egyelőre vonakodnak. (Szövegrészlet, személyes kedvenc: – Mikor voltak utoljára együtt? – Most is együtt vagyunk.) A feleség kedvcsinálónak gyönyörű, matyóhímzéses ruhába öltöztetett csecsemőbabát kap a kezébe, a férjet pedig Péterfy Bori szakasszisztens semmilyen áldozattól vissza nem riadva serkenti spermatermelésre az öltözőben. Az elhivatott személyzet végül a házaspárt saját magával is összeerőszakolja a vizsgálati asztalon. A másik tuti szcéna az, amikor férjek és feleségek terápiás jelleggel felsorolják, hogy mi az, amit elviselhetetlennek tartanak egymásban. Kézenfekvő, bár talán nem szükségszerű, hogy ebben a párbeszédben a szereplők eljussanak a vécédeszka-problematikáig. Az előadás befejezéseként elhangzó Család-dal némiképp hangot vált: letargikusságában és egyre távolodó családi fényképeiben váratlan költőiség csillan.
Igyekeztem ebben az írásban kerülni (több-kevesebb sikerrel) az összehasonlítást vagy a példálózást a 11 évvel ezelőtti szabadkai Tapasztalt asszonnyal, de a döntő momentum mégiscsak az, hogy abban az előadásban szerepelt három csodálatos monológbetét. Az alkotók a darab születésével egyidejűleg meginterjúvoltak vajdasági asszonyokat, akik az életükről meséltek. Ezeket a szó szerinti szövegeket autentikusan mondták el a színésznők az előadás különböző pontjain. A produkció legértékesebb és legvarázsosabb részei lettek ebből. A mostani bemutatóban nem konkrétan ez a szöveg hiányzik – hiszen az összetéveszthetetlenül a szabadkaiaké volt, mindenestül: a nyelve, a tónusa, az íze, a fénye –, hanem helyette valami más. Ami saját fejlesztés, és túlmegy a szakmai minimumon meg talán a primer szórakoztatáson. Valami egyedi, ami a személyesség benyomását kelti. Ami csak a játszóké és a miénk.
