„Két kézzel megragadott, lerántott, fölém térdelt. Úgy érti, magára térdelt? Nem rám, fölém. Hol volt a térde? A térde? Igen kérem, megmutatná, hol volt a térde? Nem tudom, valahol így kétoldalt, mellettem” – faggatja Pálos Hanna saját magát Halász Rita regényének színpadi adaptációjában a Jurányi színpadján. A monodráma egy kétgyerekes anyuka hányattatásait kíséri végig onnan kezdve, hogy elhagyja verbálisan és fizikailag abuzív férjét, egészen egy évvel későbbig, amikor a tavasz eljövetelével a főszereplő Vera is feltápászkodik a padlóról.
„Most is ez kell, csak papír és ceruza. Inkább toll. Kibogozni a szálakat, okok, okozatok, nyilak, bekarikázások, római meg arab számok” – Vera próbálja felfejteni, hol ment tönkre a házassága. Két gyerekkel a nyakában költözik el férjével közös lakásából, vissza elvált édesapjához, és próbálja megtalálni saját magát. Ebben minden körülötte lévő ember egyszerre lehet segítség és akadály. Beleértve a gyerekeket: „A két gyereken kívül nincs semmi, nem vagyok senki, eltűntem.” Vera útkeresését kellő érzékenységgel vitte színpadra Pálos és Zsigó Anna dramaturg.
Az egyetlen reális megoldás a Margó-díjas Mély levegő drámai feldolgozására egyértelműen a monodráma volt, hiszen a könyv E/1-ben szólal meg, és lényegi tartalmát a belső gondolatfolyam adja – éppen ezért a szövegben kevés is a drámai helyzet, ami komoly kihívásokat jelent a színpadi feldolgozásnál. Közben rá is mutat arra, ami a regénynél első olvasásra nem feltétlenül egyértelmű, miszerint az összes szereplő – az abuzív férj, a gyűjtögető-konzervatív Apa, a talpraesett barátnő – Verán keresztül szólal meg.
Márpedig egészen sok szereplőnek kell megszólalnia, ami szép kihívás, Pálos Hanna azonban veszi az akadályokat – a drogos színésztől kezdve a bírónőn át Lajos atyáig mindenki megkülönböztethető, kidolgozott, a váltások pedig nem zavarosak. Míg a túlstilizált karakterek a regényben inkább hátrányt jelentenek, addig a monodrámának jót tesznek, hiszen élesen szétválnak, pozíciójuk, dinamikájuk érthető és követhető. Direkt nem olvastam újra a könyvet az előadás előtt, és nem is volt hiányérzetem, ami a regényre vonatkoztatva is tanulságos.
Kapaszkodók
Pálos Hanna kimagasló játéka önmagában nem biztos, hogy megállna, fontosak tehát az olyan kapaszkodók, mint például a nagybőgő (Csizmás András/Ajtai Pélter), amely sokat segít a gondolatfolyam értelmezésében és a drámai szerkezet megtartásában. Az előadás fajsúlyosabb pontjain, eleinte az emlékeknél, a nagybőgő meg-meg szólal, hogy a végére az addigra már megismert, a szöveg érzetvilágával párhuzamba állított motívumok egybefonódva értelmezzék az előadást. A nagybőgőnek köszönhetően Vera hullámzó belső világa átélhetőbbé válik, egyben felhívja a néző figyelmét bizonyos ismétlődő helyzetekre, segítve ezzel a megértést.
A másik kapaszkodó a díszlet lehetne, amivel sajnos ugyanaz a probléma, ami néhol a regénnyel is: didaktikus és klisés megoldásokat használ. Ilyen a víz, az úszás és a címbe emelt helyes légzés újratanulásának motívuma. Pálos eleinte csak a széken ülve játszik, de később a mellette álló asztalra elhelyezett tárgyakat is elkezdi használni: rúzs, fülbevaló, borospohár. Ezek még jól kiegészítik az előadást, azonban az írásvetítő használata eléggé elcsépelt, és többször érződött úgy, hogy inkább csak megakasztja az előadás ritmusát.
Pálos bizonyos jelenetekben – például amikor az óceánnál beszélget, vagy a kis hableányt meséli – vizet önt egy tálba, amibe aztán néha megmártja a különböző színekbe áztatott ecseteket. Ennél már csak a kokainos homokanimáció érződött művészieskedőbbnek.
Vera pánikrohamai, érzelmi ingadozása, és az E/1 klausztrofóbiája állandó feszültséget tart fent, hiába egy-egy vicces pillanat, soha nem tudni, mikor húzza vissza a nézőt a víz alá a következő jelenet. Zsigó és Pálos közösen alkalmazták színpadra Halász Rita regényét, az eredmény pedig egy feszes, intenzív másfél órás előadás lett, amelyben Pálos és a nagybőgő közösen bogozzák ki a párkapcsolati erőszak szálait, és vázolják fel egy magára maradt édesanya kilátásait a kétezertízes években.
