Elegánsan berendezett nappali, jó ízléssel összeválogatott bútorok, a kanapén egy nő ül. Már érkezésünkkor ott van, bár tekintete a távolba réved, nem keres kapcsolatot a Jurányi kamaratermébe érkezőkkel. Amint elkezdődik az előadás, a fáradt tekintet életre kel, és hirtelen egy kislány meséjébe csöppenünk. Péterfy Bori apránként idézi fel egy régi konyha részleteit, az őt mosdató anyával folytatott, érthetetlenül különös párbeszédét. Legközelebb a lavórban állva már felülről nézi anyja gondosan tupírozott, göndör fürtjeit, az ártatlannak tűnő jelenet egyszer csak beborul, amikor azt hallja: apád előtt ne vetkőzz. És bár a kislány alig érti, idővel figyelmesen elraktározza magában az információt, mert „anyunak mindig igaza van”. Azt is meg kell jegyezni, hogy „a férfiak rosszak, mindenre képesek”, de közben a sok kérdés mind kimondatlan marad. Eszterben mindössze a megmagyarázhatatlan zavart s a szégyent ülteti el: most valahogyan másként kellene viselkedni, de hogyan is?
Közben meg – mint kiderül – az apa az, aki egyáltalán ki tudja mutatni az érzelmeit, összevissza puszilgatja a kislányt, esténként mesél neki. Sok mindent nem szabad elmondani anyunak, mint ahogy a fenti jelentről sem lehet beszélni senkinek. Észrevétlenül kezdünk feszengeni és érezni, hogy ez már most nem stimmel. Még csak sejthetjük, hová tart a történet, de már tudjuk, hogy a tabusítás, egymás kijátszása, a gyerek „titokgazdává” avatása mind zsákutcába viszi a lehetséges párbeszédeket, és Esztertől éppen a számára legközvetlenebb, legbizalmasabb közeg biztonságát veszi el. A kislány az egyetlen emberbe kapaszkodik, aki bezzeg „sokkal jobban figyel rá, mint anyu vagy apu” – és előkerülnek a nagyszülői házhoz – de főként a nagypapához – kapcsolódó emlékek: a vasárnapi ebéd illata, a „minden a legjobb a világon szag”, Tatus régimódi borotválkozó szappanja, az ultizó társaság és a „fáradt” nagymama, aki után mindig össze kell szedni a sörösüvegeket.
Ami egészen drámaivá teszi a történetet, az a sallangmentes, egyszerű és érzékletes gyermeki hangvétel. Annyira eleven és életszerű a közeg – a lavór alján lepattogzott zománc, a gyerek hálószobájába behallatszó mosogatás moraja – hogy felidézi bennünk saját gyermekkorunk (biztonságos) miliőjét. Péterfy Bori csak mesél, mesél élénken, hol zavartan, máskor csillogó szemmel, és hanglejtésében benne van a gyermeki naivitás és ősbizalom, ami idővel egy egyre szikárabb, zárkózottabb kamaszlány megszólalásainak adja át a helyét. A szöveg, Péterfy-Novák Éva regényének ereje abban rejlik, hogy bár elbeszéli a kimondhatatlant, ezt minden ítélkezéstől mentesen teszi, és a részletek aprólékos felvázolásakor sem válik megbotránkoztatóvá vagy fájdalmasan vulgárissá. Ezt a kvalitást Tasnádi István dramaturg-rendezőnek is sikerült átmentenie a színpadra.
A rendezés másik érdeme, hogy egybe tudta szőni a két párhuzamos monodrámát. Mert a másik történet nem kevésbé fájdalmas. A szülei elvesztése után intézetbe kerülő, nyolcéves Károly a lelketlen nővérektől sem remélhet segítséget, mikor szobatársai erőszakot követnek el rajta. Az örökbefogadó „anyával” kialakuló furcsa szexuális függőség-szeretet, aztán a hazásság, a születő gyermekek meséje idővel összekapcsolja a két történetet. Nyilvánvalóvá válik, hogy az Eszter legfőbb bizalmasaként emlegetett nagypapa a másik történetből megismert Károly. S ekkorra már együttérzünk vele, megértjük, hogyan menekül saját számkivetettségéből –, noha ez nem mentség tettére, legfeljebb magyarázat. Az előadás erőssége, ahogyan finoman egymásra kopírozódik a két történet. Bár tényleges diskurzus csak ritkán, egy-egy helyzet érzékletesebb felelevenítésekor alakul ki, például amikor Eszter bújik a kamasz fiú ébredező szexualitásával visszaélő nevelőanya bőrébe.
Péterfy Bori gyermeki, üde, cserfes stílusának szöges ellentéte Károly ridegebb, kimértebb, akadozó beszéde: Pataki Ferenc időnként mintha tudatosan verne távolságot saját maga és a szöveg közé. Pedig a történet kezdetén még csak nyolcéves, de már ekkor is elsősorban védtelenebb húgát igyekszik megóvni a bántalmaktól. Zavartságát zárkózott szótlansággal palástolja, elbeszélései mégis rendkívül érzékletesek. Míg Eszter történeteiben – főként eleinte – akadnak derűs pillanatok, Károlyéból ezek mindvégig hiányoznak.
Az előadás narratív jellegéből kiindulva azt gondolhatnánk, elsősorban a színészek alakításának érdeme, hogy mélyen átéljük a derűs és torokszorító pillanatokat. Mégis érezni a rendezői kéz finom terelgetését: minimális kellékkel, a verbális eszköztárra hagyatkozva tud ébren maradni a színpadon a drámai feszültség az elejétől a végéig. Már nem azért aggódunk, hogy kivel mi történik, vagy hogy bármelyikük miként lesz képes folytatni az életét (erről, a regénnyel ellentétben, az előadásban nincs szó), hanem azt érezzük, ez olyan probléma, amelyről beszélni kell. És ha valahogy, így érdemes.
