…nem illik, nem elegáns. Azt is mondják, hogy civilizált ember így nem tesz. És máshogy sem tesz, mert jól szocializált. Pedig nem ártana, ha merne tenni, mert lassan ebbe a sok nem illikben, nem merésben semmivé válik – “teljesen jól nevelten”. Neil Simon Mezítláb a parkban című vígjátékát lassan gyorsuló, ám annál idegtépőbb, a lenni, nem lenni határáig menő zakatolássá rendezte Kocsis Gergely a Belvárosi Színházban arról, hogy mennyire nem tudunk élni egymással, önmagunkkal, holott csak egy hajszálnál is vékonyabb “zokni” gátol ebben.
Ám ez a hajszálnál vékonyabb zokni maga az életünk – minden kényszeres tévképzetével együtt. Amely elkísér mindenhová, még egy New York-i tetőtéri lakásba, a frissen házasodtak fészkébe is. Ám ez a fészek a zöldre festett, hatalmas tetőtéri ablakával – ezt a zöld színt nem értem, mert annyira nem beszélget, harmonizál a többi díszletelemmel -, egy embernek is szűkös hálófülkéjével, fürdőszobájával már eleve igen zsúfolt, holott még teljesen üres (díszlet: Zöldy Z. Gergely).
Üres, mert a teret nem a bútorok, hanem önmagunk által, közösen, együtt lakhatnánk be, már ha tudnánk. És persze Neil Simon remekbe szabott, gyors ritmust diktáló dialógusai által. Mégsem tudnak elég gyorsan, a nekik szánt színpadi szituációkhoz mérten pörögni valamiért. Sokat gondolkodtam, de az okára nem tudtam magyarázatot találni, mert bármennyire is kézenfekvő: a szöveghúzás nem biztos, hogy segítene, az újrafordítás inkább.
Mert ez a vígjáték mégiscsak az üreséget, önmagunk mindentől kiüresedő és kiüresedett valóját veszi célba. Azt, amelytől minden megkeseredik, amitől oda az a vágyva vágyott, örökké negybetűsként kergetett boldogságunk. Pedig László Lili Corie-ja mindent megtesz, hogy a legkevesebből, vagy majdnem a legkevesebből megoldja a fészekrakás feladatát: egy hatodik emeleti, megmászhatatlan garzont bérel kettejüknek.
László Lili Corie-ja cseveg, csacsog, úszik – ha nem épp fuldoklik is már – a boldogságban a házassága első napjaiban, és ez a csacsogás az, ami hivatott lenne betölteni azt az űrt, amit még a közös, teljességgel be nem lakott életük jelent Paullal (Rohonyi Barnabás). Egyszerre cseng üresen, pótcselekvésként és láthatatlan kiáltásként ez a csicsergés: “szeretnék nagyon boldog lenni, de mutassa meg valaki, hogy azt hogyan is kell!”
Ez az kettőség színészt, nézőt és előadást próbáló, hisz tehetség legyen a talpán az, aki ezt az arányt, ennek az egyensúly játéknak a sajátosan változó dinamikáját el tudja találni.
És László Lili tehetségében, fiatal, élni akaró, a másik ölelésére, a másikkal közös boldogságra vágyó akarásában nincs hiány. És még valami: nem mindig a teljesen zökkenőmentes, pazarul levezényelt komédia az, amely a leghiánytalanabbul képes velünk, bennünk, nézőkben elérni a célját – azaz a felhőtlen szórakozást sem adják könnyen, és nem tét nélkül való.
Rohonyi Barnabás Paulja fiatal, kezdő ügyvédtanoncént próbálna lépést tartani feleségével a szárnyaló bolodogságkeresésében, s közbe megfelelni hivatása nagyon is racionálisan mérhető teljesítmény elvárásainak. Őrlődés ez is: a másiknak, “az élet racionalitásának” és a másikkal való szerelmes eggyéválásnak az egymást folyamatosan váltó igényei közti őrlődés.
Paulra nagy a jól szabott öltöny, nagy, mint az önmagával szemben támasztott elvárás. Játékában a szárnyalni akarás és a szárnyalni nem tudás feszül egymásnak, döcögteti ezt a szerepet. Őt nézve ez a döcögés, szárnyalni akarás és szárnyalni nem tudás átragad ránk is – és jól is van ez így, majd meglátod.
Epres Attila Victor Velascója azonban – Corie-ék felső szomszédja – és Kerekes Éva Mrs. Banksa , Corie anyja igazi erezd el a hajam felszabadultsággal rontanak be a fiatalok életébe, nappalijába, úgy, mint akik öreg rókaként már minden vélt vagy valós elvárásnak hátat akarnak, igyekeznek fordítani. Egymásra találásukban a kispolgáriság és a hippiség keveredik – csak győzd őket követni. Mint jóféle dél-amerikai, pikáns fűszer a játékuk: egy jól eltalált csipetnyi, amelynek napok múltán is érzed még az ízét.
Ahogy Ficzere Béla telefonszerelőjéből is árad a magasra caflatásnak és a fiatalok évődésének kijáró részvét, melyből a jól adagolt flegmaság mellett ott csörgedezik ennek az értelmetlenül értelmes boldogságkeresésnek minden megszépíthetetlen valósága.
A Kocsis Gergely rendezte darabban nem kapsz felhőtlen, szirupos, hollywoodi cukormázzal leloccsintott komédiát: mert az élet a mai párbeszédmentes élettereinkben is ilyen zaklatottan döcög. Értelmiségi komédiát igyekezett rendezni, amelynek még keresnie kell a maga ritmusát, bár többé-kevésbé már megtalálta. Ezért a komédiáért színésznek, nézőnek meg kell “szenvednie”. De megéri. Nem kicsit. Mert érdemes mezítlábassággal felvértezve nekiindulni. Nekiindulni önmagunk, a másik, az életünk felé. Parkban vagy azon kívül, az szinte mindegy is.