„A színházi pálya mindig nehezített volt, mert a politika számára veszélyes” – mondja a 6Szín Teátrumban a napokban bemutatott Mikor hazudtam? című darab írója és rendezője. De mindjárt ki is egészíti azzal, hogy el lehet kaszálni társulatokat, de azok közelében hamarosan újabbak nőnek fel.
A társadalmi szatírának és pszichothrillernek is beillő Mikor hazudtam? című kétszemélyes új darabjában a nőnek azért kell megtanulnia leplezni a hazugságról árulkodó testbeszédet, hogy államtitkárt kreálhassanak belőle. A megtévesztés természetrajzának ábrázolása vagy a téma politikai vetülete volt fontosabb önnek?
Mindegy, hogy politikai vagy gazdasági jellegűek azok a jó és rossz hatalmak, amelyek az információért folyó küzdelemben rátelepülnek a közösségi platformokra. Finoman szólva is elburjánzott a véleményszabadság, egy háborúról, egy járványról, egy oltásról is olvashatunk valamilyen egyedül érvényesnek gondolt nézetet és annak az ellenkezőjét. Megszűnt az a konszenzuális viszonyunk a feltételezett valósághoz, amilyen például az én gyerekkoromban létezett. Apám kinyitotta a Népszabadságot, és pontosan tudta, hogy ami abban olvasható, az biztosan nem úgy van. Szerintem a Népszabadság újságírója is tisztában volt azzal, amikor leírt valamit, hogy az emberek tudják, annak épp az ellenkezője igaz. Az kiismerhető rendszer volt, ellentétben a mostanival. Az elmúlt években megpróbáltam keresni a hiteles forrást, bizonyos oldalakat nem nyitottam meg, aztán kiderült, olyan közlés bizonyult később igaznak, amiről azt hittem, hogy kétségkívül fals, hiszen a bulvársajtó tette közzé. A káosz következménye a totális bizalomvesztés.
Hogyan tájékozódik ebben a fake news uralta közegben?
Ha egy kérdésben tisztán akarok látni, utánaolvasok, híreket hallgatok magyarul és idegen nyelven, de csak a zűrzavar lesz egyre nagyobb a fejemben. Két nap után föladom. A világban zajló főbb konfliktusok egyikéről sem mernék állító mondatban nyilatkozni. Elvesztettem az efféle magabiztosságomat. Ez nem a mi kis, helyi szintű problémánk, mert itt sem működhetne így, ha nem világjelenségről lenne szó.
Milyen világméretű koholmányokra gondol?
Nézzük az amerikai elnökválasztást. Ugyanazon a napon két hír: impeachment Joe Biden ellen, és Donald Trumpot le fogják ültetni júniusban. Na, ebből derítsen ki most valaki valamit! Próbál az ember jól dönteni, jó helyre tenni a voksát, vagy támogatni a rászorulót, az áldozatot, de már azt sem lehet tudni, hogy ki az áldozat. Kénytelenek vagyunk naponta több százszor, akár kis utcai jelenetek láttán is feltenni magunknak a kérdést, mikor hazudnak nekünk. Nem egyszerű a helyzet, és nem tudom, hogyan fogunk ebből kikeveredni, de azt gondolom, hogy a Mikor hazudtam? című darab nézőinek nagy része hasonló cipőben jár, és ezzel a mindennapi tapasztalattal szembesítik a színpadon történtek: aha, négyszer gondoltam már, hogy az egyiknek van igaza, de ötödszörre kiderül, nem, hanem annak, akiről eddig azt gondoltam, hogy kamuzik. Preparált, színházi formában kap élményt arról, amivel mindennap megküzd.
Mennyiben frissítette fel a rendezésében a Jurányi Házban nemrég bemutatott, Tapasztalt asszony című darabot? 12 éve, amikor írta, híre sem volt „az anya nő, az apa férfi” alkotmánymódosításnak, márpedig ez az ön egyik jelenetében pont fordítva van.
Nem kellett átírnom. Régi motívum a parlamenti felszólalásokban, hogy a magyar nő nem szül elég korán, és nem szül eleget. Ezért találhattam ki már akkor a Nemzetszaporulati Bizottságot. Ma intézményesen, pénzzel próbálják motiválni a családokat a reprodukciós szám növelésére. Korábban ez nem látszott egyértelműen, de érezhető volt. Amikor 2002-ben a Krétakörrel megcsináltuk a Hazámhazámat, a kritikák arról írtak, hogy túlzok, túl sötéten látjuk a helyzetet, hiszen a politika nem olyan buta, ahogy mi ábrázoljuk, és soha nem történhet meg, amit vizionálunk. Aztán minden bejött, amit akkor leegyszerűsítve, szinte bohóctréfaként előadtunk. Ilyenkor mondják, hogy a művészet megjósol dolgokat. De nem. Érzékeny emberek dolgoznak ezen a területen, a színészek különösen azok, akikkel sokat improvizálunk jeleneteket. A tervezett irány mindig benne van a levegőben, a szuperérzékeny színész vagy alkotó szeizmográfja pedig fogja ezeket a jeleket, és megmutatja, merre megyünk.
Az öt éve írt Kartonpapa című közéleti parabolája most külföldön hódít. Ebben a családot kőkeményen igazgató apát sírják vissza a rokonok, ami eszünkbe juttatja a szocializmust megszépítő hangokat. Máshol is él az efféle nosztalgia?
Világtrend, hogy a demokrácia adta szabadsággal sokan nem tudnak mit kezdeni. A polgárok egy része a döntésképtelenséget, a töketlenkedést látja benne, és inkább erőskezű vezetőre voksol, holott az korlátok közé szorítja, viszont eldönti helyette, mi a teendő. A másik véglet, hogy Nyugaton a személyes tér védelme azt is eredményezi, ha egy rendező megkéri a színészt, simogassa meg a partnere haját, az illetőnek előbb engedélyt kell kérnie a pályatárstól ehhez a mozdulathoz. A világnak mind a két széle kezd hiszterizálódni, egyre zavarosabb, ki és mi a jó vagy a rossz. A színháznak ezeket a jelenségeket fel kell mutatnia, és nagy a felelőssége, mert ez az egyetlen gyorsan reagáló műfaj. A film átfutási ideje is minimum két év.
Vajon miért fordult a közönség a mai témák felé?
Az emberek nincsenek rászorulva arra, hogy színházba menjenek, ha programra vágynak. Sokféle platformon mindenféle tartalmat nézhetnek, sokkal látványosabb, fordulatosabb dolgokat is. Ráadásul félbehagyhatják, kimehetnek közben. A színház ebből a szempontból kellemetlen helyszín, mert el kell menni otthonról, és a darab idején egy helyben kell ülni. De ha vállalják ezt a kellemetlenséget, akkor azt várják, hogy a színpadon azok az emberek, akik miatt eljöttek, vegyék komolyan őket. És adjanak valami érvényes, szórakoztató, dramatikus, fordulatos, teátrális megközelítésű összefoglalást, elemzést arról, ami a nézőket is feszíti, nyomasztja vagy dilemmaként élik meg. A színház az utolsó élő műfaj, amit egy ideig talán nem fog kiváltani a mesterséges intelligencia. Ebben a pár évnyi előnyben kellene nagyon észnél lenni, hogy a közös térben elmondhassunk olyan történeteket, amik mindenkit érdekelnek, érintenek. Ezért volna fontos, hogy a független színházak is levegőhöz jussanak.
De a függetleneket mostanra ellehetetlenítették, és a „kultúrharc” során maga alól is kihúzták már a Bárkát és a Krétakört.
Ebbe bele lehet fáradni, sorsok, egzisztenciák mennek tönkre, de mivel színház- és drámatörténetet tanítok, tudom, ez nem maradhat így. A színházi pálya mindig nehezített volt, mert a politika számára veszélyes terep. Emberek állnak ki egy magaslatra, és onnan élőben beszélnek, cenzúrázhatatlanul. Most nagyjából ott tartunk, ahol az 1960-as évek végén voltunk. Kádárék sem gyanították akkor, hogy a fehér ingben irodalmi színpad nevű formációkban kiálló fiatalok hogyan folytatják. A fehér ing alatt lassacskán megjelent a farmer, és mire a hatalom észbe kapott, már Egyetemi Színpad lett a csapatokból. Paál Istvánék Szegeden, Ruszt József Debrecenben, Pesten például a 25. Színház kezdett működni. Egy komplett generáció lett minimális egyetemi támogatással öt-tíz éven belül mérvadó kulturális szereplő. Aztán kezdődtek a betiltások a ’70-es években, csomóan átmentek a kőszínházba, főrendezők, igazgatók lettek. Aczélék végül felismerték, hogy nem is annyira veszélyes ez a társaság, inkább levezeti az emberekben felgyülemlett feszültséget. A színház már csak olyan, hogy most elkaszálják, lesöprik, de nemsokára ki fog nőni három sarokkal arrább.
