Az Orlai Produkciós Iroda a közelmúltban mutatta be a 6szín-ben Tasnádi István darabját, mely Péterfy Bori és Rohonyi Barnabás különös kettőse. Rajongok az olyan történetekért és színházi előadásokért, melyek története nem fejthető meg pusztán a színlap elolvasásával, és amelyek menet közben hoznak olyan fordulatot, amitől ösztönösen kapaszkodni kezdünk a székünkbe.
Aki anno szerette a szintén az Orlai Produkció által bemutatott Hamis hang c. darabot, annak különösen ajánlom a Mikor hazudtam? előadást. Közös bennük a hangulat, az atmoszféra, amit megteremtenek. Nyomasztó titokzatosság húzódik végig a történeten, és csak lassan válik világossá, miről is szól valójában a találkozás. Végül a szinte teljes megsemmisülésig fokozódnak az igaz, vagy igaznak hitt állítások által gerjesztett indulatok.
A Tasnádi István által írt és egyben rendezett történet szerint Ildikó (Péterfy Bori) kiváló szakpolitikus, aki komoly karrier előtt áll, amennyiben le tudja küzdeni egy apró hibáját: nem tud hazudni. Főnökei egy fiatal, ambiciózus kommunikációs szakembert küldenek el hozzá (Rohonyi Barnabás), hogy közösen dolgozzanak ezen a problémán. A tréning azonban különös fordulatot vesz, a valóság körvonalai fokozatosan elmosódnak és végképp összekeveredik az igazság a hazugsággal.
Péterfy Bori ezerarcú színésznő, az odamondós, fricskákban gazdag szerepek épp oly jól állnak neki, mint a kőkemény drámai megpróbáltatások. Ennek a karakterének kezdetben egy bizonyos tulajdonság csiszolása, finomhangolása lenne a feladata, majd az események előrehaladtával kiderül: sokkal mélyebb, komolyabb és szövevényesebb ügyekről, családi és magánéleti bonyodalmakról van szó, melyek kezelésére, és a súlyos állításokkal való szembenézésre egyáltalán nem volt felkészülve.
Rohonyi Barnabást eddig többnyire a jófiú szerepében láttam. Kijárt már neki egy ilyen démoni, körmönfont, erőteljes, célirányos és határozott karakter megformálása. Bár a nő megkörnyékezésének módszere, a hajthatatlansága egyáltalán nem teszi szimpatikussá számunkra, mégis arra késztet minket, hogy belegondoljunk: mi mit tennénk, ha a múltunkból feltűnne egy rejtélyes idegen, és olyan dolgainkkal való szembenézésre kényszerítene, melyeket mélyen temettünk el magunkban, és a világ minden kincséért sem akarnánk újraélni őket.
A 6szín színpada benyúlik a közönség soraiba, nézőként körülöleljük a teret. Az előadás első felében még azon gondolkodtam, mennyi jótanács elhangzik, melyeket HR szempontból egyébként bárki hasznosíthat nyilvános megjelenések, szereplések alkalmával. Hasznos információkat hallhatunk a gesztusok erejéről, arról, mit üzennek mozdulataink, verbális és non-verbális reakcióink a tárgyalópartnereink felé. Érdemes az első sorokból nézni ezt az előadást, mert a gesztusoknak, mimikáknak tényleg nagy jelentőségük van benne. Ám mielőtt a történet átcsapna egyfajta tréningbe, lassan lehull a lepel a szereplőkről és kirajzolódik, ki kicsoda valójában, mit akarnak egymástól, és van-e feloldozás az elkövetett bűnök, valamint a vélt, vagy valós sérelmek alól.
Hogy pontosan miben állnak ezek a fordulatok, az maradjon az előadás titka. Egy azonban biztos: ha valaki úgy indul haza az előadás végén, hogy kérdőjelek maradnak a fejében, és nem tudja egyértelműen eldönteni, kinek mennyi igaz a történetéből, az teljesen rendben van. Az előadás ugyanis tudja, amit egy fantasztikus darabnak tudnia kell: nem rág a szánkba kész megoldásokat, teret ad annak, hogy gondolhassunk róla bármit mi magunk, és megtaláljuk a saját kis megoldásunkat. Ezért is érdemes többször megnézni, mert még azzal is játszhatunk, hogy egy adott estén hogyan szeretnénk értelmezni a történetet. Egy biztos: lélegzetelállítóan izgalmas 70 percben lesz része annak, aki ezt az előadást választja esti programnak.
