Az utóbbi hetekben többször elhallgattam előadást, nem akartam az AJÁNLÓ blogomat kritikai irányba vinni, nem esik jól a hánytorgatás, annak szeretek nyomot hagyni, ha a mérleg egyértelműen pozitív. Éppen ezért NAGYON NAGY HÁLÁT érzek, amikor egy előadás kapcsán az a benyomásom (azonnal és még két nap távlatából is), hogy EZ REMEK, EZ HIBÁTLAN, EZ PONT ÍGY JÓ, ahogy van, és a legkisebb kompromisszumot sem kell kötnie annak, aki megnézi. Fenntartások nélkül tudom ajánlani.
Maros András darabja Ujj Mészáros Károly rendezése ez az eset. Minden összejött az alkotóknak. Aki alapvetően szereti a színházat, megteheti, hogy ezt megnézi, és mégis kihagyja (és nem azért, mert a vírus miatt úgysem megy sehova), azt csak sajnálni tudom a veszteségért. Ennek az előadásnak be kell robbannia. A második előadás a 6Szín műsorában már megtalálható, február 25-re még vannak is jegyek.
Különösen érdemes lenne erre gimnazistákat vinni, jól el tudnám képzelni az előadást feldolgozó drámafoglalkozással vagy levezető beszélgetéssel lezárva.
Az előadás bemutatója az Óbudai Kulturális Központban volt, és a tele nézőtér reakcióiból ítélve a száz perces előadás sikeresen lekötött mindenkit, voltak nagy nevetések, feszült csöndek. Érezni lehetett, hogy egy emberként drukkolunk a főszereplőnek, hogy valahogy vészelje át az eseménysort, amely magával sodorta.
Maros András darabja valóban bővelkedik fordulatokban, drámai ÉS szórakoztató is egyben, éppen úgy, ahogy azt az ajánlóban ígérik. Nagyon jó maga a szöveg – csupa olyan mondatból áll, amelyeket mi is mondhatnánk, de ahogy ezek egymást követik, mégis megemelkedik az egész – ehhez kell a drámaíró. Tudunk sírni és nevetni, van olyan szereplője, akivel „együtt lehet menni”, és ráadásul erről az országról, a jelenlegi állapotokról szól, de nemcsak a társadalomkritikai éle erős. Elsősorban a családi kapcsolatok működéséről, illetve működésképtelenségéről szól, látunk egy létező „hagyományos” modellt, amelyik több generáción keresztül sem vált be, mégis tovább örökítik/jük. A darab óriási előnye, hogy az a néző is élvezi, aki csak lazítani vágyik, de van mélysége, akár hosszan lehetne beszélgetni az öt szereplő kapcsán felbukkanó különböző magatartásformákról.
A díszlettervező, Fekete Anna szürke árnyalatú (szinte) üres teret hozott létre, amely nekem a hétköznapok monotonitását és egyhangúságát fejezte ki, és e háttér előtt Kiss Julcsi ruhái valóban jól érvényesülnek. Mivel ritkán öltöznek át, hangsúlyt kap, hogy ki miként jelenik meg, nézőként érdemes a színekre is figyelni, hogyan cserélődik le a bordó pulóver feketére, majd lesz helyette egy, a háttérbe szinte belesimuló színű hálóing. (A mellékelt fotók az előadásnak ezt az elemét jól visszaadják. További képek láthatóak az előadás galériájában, ahonnan ezek is származnak.)
Egyetlen sokféleképpen használható, nagyon leleményesen tervezett (és nem túl nagy, így jól szállítható) bútor van a cselekmény középpontjában, amely a helyszínváltások kifejezésére különösen alkalmas.
Ezt a látványt egészíti ki a színpad két oldalára elhelyezett útjelző tábla, amely jellemzően az adott jelenet helyszínét mutatja, mégpedig nem a hivatalos, hanem a rövidített formában, ahogy azt a helyiek használják. Önmagában az, hogy Várdáról, Naményról, Nyíregyről és Pestről beszélnek, még közelít minket a történethez, eszünkbe juthatnak rólunk nyírségi ismerőseink, akik valóban soha nem mondták ki végig, hogy „Nyíregyháza”, de külső fülnek egyben furcsán is hangzanak ezek a megjelölések.
A díszlet lehetővé teszi, hogy a jelenetváltások a lehető legrövidebb idő alatt menjenek végbe, és ez is segít abban, hogy még véletlenül se essünk ki a történetből, amelyik már az első jelenetben beránt minket. Már akkor elkezdünk drukkolni, hogy a főszereplő Éva ki tudjon szabadulni legalább a számunkra is nyomasztónak tűnő otthonából. (Utólag visszanézve talán jobb lett volna, ha mégis tejfölért megy, nem lakodalomba…)
A hatás titka nemcsak maga a jól megírt darab, a fordulatokban gazdag eseménysor, a humor és a helyzetek ismerőssége, hanem a szerepeikre igazán alkalmas színészek.
Egy fiatal lány életének alakulását követjük, látjuk a csapdákat, amelyekbe rendre beleesik, és azért vonódunk be, mert László Lili megnyerő és sérülékeny személyiséget játszik, átérezzük kiszolgáltatottságát, szeretetvágyát és drukkolunk neki, hogy túlélje mindazt, amibe belesodródott ebben az ellenséges világban, ahol láthatóan annyira magára maradt. Az ő esetében valóban nem túlzás szuperlatívuszokkal dobálózni, a fiam szerint a „tökéletes” illik legjobban rá. Mintha neki írták volna a darabot, olyan.
Egyik mérgező kapcsolatból esik a másikba, a Lass Bea által (szinte karikatúrának) játszott jó szándékú, de mégis kártékony hatású, erősen korlátozó anyától átkerül a férjhez, aki folyton eltűnik és kétes ügyletei miatt mi már nagyon gyorsan gyanakodni kezdünk…
A férj szerepében Schruff Milán ideális választás (már megint egy újabb arcát mutatja, már megint meglepett). Azonnal érzékelhetjük, hogy Évához nagyon nem illik.
A néző szabadon, saját tapasztalatai függvényében is eldöntheti, hogy az anyát vagy a férjet hibáztatja jobban a bajokért, amelyeket a lánynak el kell szenvednie. (Inkább ködösítek kicsit, de nem szpoilerezem le a cselekményt.)
A szerző mentőkötélként bevet azért egy segítőt is, igaz, hogy csak mellékszerepben, de a férj öccse – Rohonyi Barnabás – így is lényegessé válik. A jelenléte ad némi vigaszt, és reménykedhetünk: lehet, hogy még minden jó véget érhet általa… Visszafogott játékával az ő nézőpontját is világosan megérteti: komoly dilemma, hogy van-e jogunk mások életébe akár a legjobb szándékkal is beleszólni.
Felmerülhet a nézőben, hogy mi az értelme mindennek, miért kell egy vidéki óvónő reményeit, sodródását és életének tragikus fordulatait bemutatni? Miért lesz mindez nemcsak megrázó, hanem mindvégig vicces és szórakoztató, hogy éri el az író ezt a kettős hatást? Manapság egy melodrámával nem igen lenne érdemes próbálkozni, a legtöbben vígjátékot szeretnének látni, lehetőleg zenéset. (Igen, ebben az előadásban még van zene is, sose gondoltam, hogy egy tragédiára erősen emlékeztető darabot tapsos-zenés fináléval lehet lezárni, pedig ez így történt. Meg vagyunk rendülve és közben szinte ránk erőltetik a vidámságot, így a hatás még fel is erősödik.)
A darab legfőbb dramaturgiai eszköz nagyon frappáns: nem céltalan a két össze nem illő ember találkozása, kifejezetten azért kellett találkozniuk, hogy Nándi megszülethessen. (Remélem, ez a gyerek majd valami nagy dolgot fog végrehajtani, ha egyszer ennyi szenvedést okozott a létrejötte – ez lehet, hogy másoknak is eszébe fog jutni.)
Nándi, illetve az őt játszó Pataki Ferenc választotta ki a szüleit, és már a találkozásuk pillanatától végigkíséri az eseményeket, hol passzív szemlélőként, hol babaként (lsd. fent). Ez is nagyon ideális szerep, sok játék, hatékony jelenlét és kevés szöveg – a színész jól is él a lehetőséggel: hol erőteljesen érvényesül, hol szinte észrevétlenné tud válni. Néhány jelenet éppen a közreműködése által válik humorossá, vagy éppen groteszké. Az, amikor már felnőtt fiatalemberként lép elénk, nem a látottak külső kommentelőjeként, egy csapásra megváltoztatja a hangulatot, és sok köze van ahhoz, hogy megrendülhetünk a látottakon.
Lesz, akiben felmerül: miért Redőny a címe?
A Redőny az kell, több jelenetben is szerepel. Kérdés, hogy miért. Mi ne lássunk ki, vagy más ne lásson be? (Nem merül fel, de állítólag fényben aludni hízlal…)
Ugyan van számos gyerekkori emlékem a redőnyök kapcsán, most ezt mind nem írom le, sőt az előadást sem boncolgatom tovább. Örülnék, ha simán elhinnétek, hogy ez az átlagnál jobban sikerült előadás, és adnátok egy esélyt a szereplőknek akkor is, ha nem láttátok őket eddig még semmiben. (Aki látta őket, azoknak nyilván eleve ajánló sem kell.)
Összegzésként idézem a fiamat, akinek nálam jelentősen frappánsabban sikerült összefoglalnia, hogy miért is jó ez a szerinte 10/10-es előadás, amelynél az elmúlt évben egyedül a „Budapest, Te” című szintén orlais darabot szerette még jobban.
Pontosan idézve:
„A történet megfogott átölelte a derekam.
Picit megcirógatott
Aztán elkezdte szépen lassan egyre erősebben kócolni a hajam
Végül lekevert egy rohadt nagy pofont, aztán megpuszilta a helyét.”
