Ritkaságszámba megy, ha az interjúalany legalább olyan lelkes, mint az újságíró. Márpedig alighogy leülök beszélgetni Király Attilával, már az első válaszai után tudom, ezúttal nem lesz szükség rá, hogy valahogy feltörjem beszélgetőpartnerem. Miközben a Még egy kört mindenkinek című sikerfilm színpadi változatáról beszélgetünk, amelyben a főszereplőt, Martint alakítja, egyre lelkesebbé válik, szinte már ő húz magával, néha még vissza is kérdez. Lendületét látva attól tartok, hamarosan táncra is perdül, éppúgy, ahogy az Oscar-díjas történet főszereplője. Szinte csalódott vagyok, amikor ez végül nem történik meg.
Amikor szerveztük ezt a beszélgetést, a telefonba beszűrődő gyerekzsivajból kiderült számomra, hogy a nap huszonnégy órájában szerepben, egész pontosan apaszerepben vagy.
Négy lányom van, akikre nagyon büszke vagyok. Kettő – egy majdnem felnőtt és egy kiskamasz – az előző házasságomból, illetve egy ötéves és egy két és féléves. A feleségem, Lapis Erika szintén színész, de tulajdonképpen az elmúlt hat évet otthon töltötte a gyerekekkel. Ő egy csodálatos művész, egészen egzotikus teremtés. Nagyon szeretett volna visszajönni a pályára, csak vidéken töltötte az egész életét, ezért a szakmán kívül sajnos kevesen ismerik. Mindig úgy gondoltam, hogy csak egyszer kellene, hogy valaki meglássa benne a tehetséget, és egészen komoly karrierje lehetne, mert hihetetlen szenvedéllyel képes dolgozni. Talán ez a pillanat most jött el, bár nem akarom elkiabálni. Az történt ugyanis, hogy bár életében alig pár napot forgatott, elhívták egy castingra. Az RTL-en nemsokára indulni fog egy vadonatúj sorozat, és a két női főszereplő közül ő játssza majd az egyiket. Emiatt a nyáron ötven-hetven napot forgat, amit csak úgy tudott bevállalni, hogy megállapodtunk: amint hazaérek a színházból, leteszem a lantot, és vigyázok a gyerekekre. Forgatást, reklámokat, szinkronszerepet is csak úgy vállalhatok el, ha előtte elkéredzkedtem tőle.
Erre az interjúra is?
Abszolút, ehhez is engedélyt kellett kérnem. Folyamatosan forgat, heti öt napot, most sem ő van a gyerekekkel, hanem a barátaink, akik tulajdonképpen a fizetett nagyszülők.
Édesapád (Király Levente, a Nemzet Színésze – a szerk.) kapcsán mondtad egy alkalommal, számodra egyértelmű volt, hogy színész leszel, hiszen mindig is ez vett körül.
Egészen pontosan úgy mondanám: nem én választottam a színészetet, egyszerűen csak úgy rám esett. Fogalmam sincs, mi lennék, ha az édesapám mondjuk ácsként dolgozott volna. Az biztos, hogy nem nagyon volt más opcióm.
A gyerekeiden érzel hasonlót?
Sajnos igen. A nagylányom egészen konkrétan színész szeretne lenni, mindenét erre tette föl.
Miért sajnos?
Mert ez egy nagyon nehéz szakma. Nekem éppenséggel nem az, mert amióta ezzel foglalkozom, folyamatosan szerencsém van. Azt hiszem, huszonegy éves lehettem, amikor egy színész, bizonyos Garas Dezső azt mondta: három százalék tehetség, kilencvenhét százalék szerencse – ezen múlik a dolog. Ha jól emlékszem, ez volt az arányszám. Akkor ezen szörnyen megsértődtem. Micsoda megkeseredett, szörnyű mondatok ezek! Hogy mondhat ilyet, ráadásul egy akkora legenda, mint ő? Aztán eltöltöttem harmincöt évet a pályán, és rájöttem, hogy tényleg így van. Lehetsz akár a világ legtehetségesebb színésze is, ha valaki nem látja meg benned, akkor gyakorlatilag nem létezel. Ezért féltem a gyerekeimet, mert erre nincs ráhatásunk.
Nyugtass meg, azért biztos van ellenpélda is.
Én már nem hiszek benne. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa – meg egyéb közhelyek. Persze, az embernek mindent meg kell tennie, felkészültnek kell lennie, ízig-vérig ismernie kell a szakmát, és talán akkor összejön. De sajnos ez akkor sem olyan, mint a magasugrás. Nincs objektív mérce. Ha az ember sikertelennek érzi magát, akkor ez egy nagyon boldogtalan élet. És a siker alatt itt most nem arra gondolok, mennyit keresel, vagy milyen gyakran szerepelsz a tévében, bár ez kétségkívül sokat hozzáad. Az igazán nehéz, ha önmagad számára nem vagy sikeres. Valószínűleg ez minden szakmára igaz, orvosként és hegesztőmunkásként is így működik, de arról nem tudok beszélni.
A lányod kikéri a véleményed?
Nem tartunk még ott, ráadásul ő egy elképesztően autonóm személyiség, már kétévesen is az volt. Hogy beavatott a terveibe, önmagában öröm nekem. Én mindenesetre az összes gyerekemmel azt próbáltam megértetni már kiskoruktól kezdve, hogy legyenek inkább tengerbiológusok, mert akkor apukát majd öregkorában el tudják vinni mindenféle atollra. A lényeg persze, hogy mind boldogok legyenek. Ha őt a színészet teszi azzá, akkor nem bánom.
A kicsik értik már, mit jelent, hogy apa színpadon áll esténként?
Egyáltalán nem. Ha végigmegyek az utcán – ami ritkán fordul elő, mert biciklivel vagy autóval közlekedem –, körülbelül tízméterenként megismernek. De nem annyira az arcom, hanem inkább a hangom alapján, mivel nagyon sokat szinkronizálok. Na, a gyerekeimnek ez semmit sem jelent, mert nem néznek tévét, és meséket sem igazán, szóval nem hallhattak a reklámokban. Színpadon sem láthattak, mert csupa olyat játszom, amit még nem nézhetnek meg.
Amikor azt mondod, próbára mész, nem kérdezősködnek?
Nem foglalkoznak vele. Apa megy dolgozni a színházba. Ennyi. Azt már kevésbé értik, ha azt mondom, hogy játszani megyek. Akkor kicsit összezavarodnak, mert nekik a játék egészen mást jelent.
Most a Még egy kört mindenkinek apropóján beszélgetünk, amelyet július 21-én mutattok be a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Ezzel elég nagy terhet vesztek a vállatokra, hiszen a történet filmváltozata óriási sikert aratott. A nézők óhatatlanul össze fogják hasonlítani a kettőt. Mi szól mégis a darab mellett?
Rettenetesen örültem a felkérésnek. A filmben azt a szerepet szinkronizáltam, amelyet most az előadásban Epres Attila alakít majd. Szóval már azelőtt találkoztam a történettel, mielőtt még bejárt egy komoly világhírt. Az emblematikus zárójelenet eléggé megütött minket, egy kissé meg is könnyeztük a szinkronstúdióban. Nem hittem volna, hogy később ezzel nekem még dolgom lesz. Hogy mi szól a darab mellett? A jelenidejűség. Az mindig minden összehasonlításban a színház mellett szól – persze, a jó estekről és a jó darabokról beszélek. És azért is mondom ezt, mert van összehasonlítási alapom. Az utóbbi években szárnyaira vett a szerencse, meglehetősen sokat voltam kamera előtt, sok jó jelenetet forgattam, remek színésztársakkal. Voltak napok, amikor rettentő jól ment a forgatás, majd pedig este bementem a Szkénébe, és a Forte Társulat egy részével a Hegymegi Máté által rendezett Kohlhaasban három szerepet játszottam száz néző előtt – és azt éreztem, hogy nekem ez a pálya! Színházi színész vagyok, a tudásomat és az érzelmi hozzáállásomat tekintve is. A film bizonyos értelemben persze többre képes, rengeteg szereplőt és helyszínt tud felvonultatni. Nálunk ez korlátozottabb, de remekül megoldottuk. Zöldy Z Gergely remek díszletet dolgozott ki. Mi pedig közben Schruff Milánnal, Debreczeny Csabával és Epres Attilával játsszuk el az egész történetet, csupán a négy tanár karaktere maradt meg.
A darabban te játszod Martint, akit a filmben Mads Mikkelsen alakított. Őt úgy általában ma a világ legjobb színészeit közt említik, teljes joggal. Valószínűleg kettőtöket is össze fognak hasonlítani.
Össze bizony, de nehéz lesz, mert ez a darab meglehetősen más. A történet és a sorsok persze ugyanazok, de a formanyelv különbözik a filmtől. Ráadásul Mikkelsen magas és dán, én meg – finoman szólva – nem vagyok annyira magas, és magyar vagyok. Ilyen módon nem félek az összehasonlítástól, és nem azért, mert ne tartanám én is zseninek. Csak szerintem ez kicsit az alma és a körte esete. Mikkelsen épp Budapesten forgat, és felmerült az ötlet, hogy jó lenne meghívni a premierre. Nagyon örülnék, ha találkozhatnék vele, de nem bánnám, ha nem látná az előadást. Amikor az ember eljátszik egy karaktert, hiába tudja, hogy az egy szerep, amit bármikor magára ölthet más is, mindenképpen sértőnek érzi.
Ha valaki, ő éppenséggel megértheti, hiszen volt bátorsága eljátszani Hannibal Lectert Anthony Hopkins után.
Ebben igazad van. Voltak például óriási Hamletek a történelemben, ha csak a filmeknél maradunk, Laurence Olivier alakítása például számomra meghatározó. De ez nem jelenti, hogy más nem játszhatja el többé. Nem lennék meglepve, ha a Még egy kört mindenkineket a jövőben szanaszét játszanák majd egész Európában is.
Azt mondtad, más lesz a darab formanyelve. Hogy kell ezt értetnünk?
A filmben például nagyon erős női karakterek vannak…
Akiket azért eléggé torzítva, a férfiak tekintetén átszűrve látunk.
… igen, viszont mind a négy férfinak borzasztó erősen determinálja az életét a nőkhöz való viszonya. Ha elolvasod a színlapot, azt látod, hogy a darabban egyetlen színésznő sem játszik. Sikerült úgy megoldanunk, hogy az előadásban ennek ellenére ugyanolyan erővel vannak jelen a feleségek, mint mondjuk a filmben Maria Bonnevie, aki egy csodálatos nő. Szerintem én a telefonvonal másik végén egy ugyanilyen csodálatos nőt jelenítek meg. Vicces volt egyébként, hogy a próbák alatt is többnyire öten, csak férfiak voltunk jelen, mi, a színészek és Paczolay Béla, a rendező, és nagyon jó volt, amikor megjelent néha egy hozzáértő női szem. Pető Katának nem volt könnyű dolga jelmeztervezőként, mert valljuk be, minden férfiszínész egy kissé primadonna. Rajta kívül még Dicső Dorka asszisztensként segítette a munkánkat. Előfordult, hogy kaptunk egy instrukciót, amit lepróbáltunk, és ő volt az, aki jelezte, hogy szerinte ez így nem fog működni. És igaza is volt! Bizonyos dolgokat, az arányokat és a formákat jobban látja. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor volt egy munkabemutatónk, a végén minden női nézőnk nagyon sírt.
Pedig ez azért egy pasitörténet.
Abszolút. A darabot a Jurányi Inkubátor Házban próbáltuk, ami eleve csodálatos élmény, mert egy nagy gyűjtőközpont, ahol jobbnál jobb színészekkel, filmrendezőkkel és írókkal futhatsz össze egyfolytában. Debreczeny Csabi mondta, hogy az ember óhatatlanul a fősodorhoz tartozónak érzi magát ettől a közegtől. Ott történt, hogy valaki megkérdezte tőlem, mit is csinálok tulajdonképpen, és amikor elmondtam, az illető azt felelte: mennyire durva, hogy sikerült négy igazi férfit összehozni egy színpadra. Szóval dübörög a tesztoszteronszag, de közben mégis mind a négyen egy kissé másképp vagyunk jelen. A feleségem szerint is – aki az én legnagyobb és legrettegettebb kritikusom – jól állunk egymásnak. Mindhárom színésztársammal évtizedek óta ismerjük egymást, és nemrég jöttem rá, hogy most először játszunk együtt színházban. Epres Attilával például ezerszer álltunk egymás mellett a szinkronstúdióban, de az egy más helyzet. Új impulzusokat kaptam ettől az előadástól, ami felébresztett Csipkerózsika-álmomból. Iszonyatosan nagy élmény velük dolgozni.
Amikor bemutatták itthon a filmet, megdöbbentett, milyen sok kritikában írták azt, hogy ez a történet az alkoholizmusról szól, ami szerintem teljes vakvágány.
Amikor bemutatták itthon a filmet, megdöbbentett, milyen sok kritikában írták azt, hogy ez a történet az alkoholizmusról szól, ami szerintem teljes vakvágány.
A filmen végigvonuló Kierkegaard-utalások egész jó kapaszkodót adnak. Az életbe való belefásulásról, a saját esendőségünk elfogadásáról. Ezért szerettem kifejezetten a magyar címfordítást is, ami nemcsak a kocsmai rendelésre utal, hanem arra is, hogy itt a főhősök szeretnének benevezni még egy kör fiatalságra, hogy megtaláljanak valamit, amit elvesztettek időközben.
Nevezzük nevén, az életközepi válságról szól szerintem is, engem éppen ez fogott meg benne. Béla nemrég behívta hozzánk egy próbára Zacher Gábort, akivel órákon át beszélgettünk, először az alkoholról, majd áttértünk a drogokra, és végül kiderült, hogy lényegében mindenki függ valamitől. A kérdés az, hogy mitől. Határozottan nem az alkoholbetegségről szól a színdarabunk, ahogy a film sem. Az alkohol itt egy katalizátor, ami által ráláthatsz önmagadra, a környezetedre, a kapcsolataidra.
A történet végén, amikor a sokadik részegség után kissé megtörve ülnek a főhősök, mintha azt értenék meg ugyanakkor, hogy az életet nem lehet holmi trükkökkel kicselezni.
Nem bizony.
De végül mégis elfogadják az italt.
Többek között ezért is nagyon jó ez az előadás, mert ezzel is kezdünk valamit! Ha majd megnézed, tudni fogod, miért lelkesültem fel attól, hogy ezt szóba hoztad.
Azt látom, hogy sokszor még a nagy filmsztárok sem tudnak hitelesen részeget játszani, általában eltúlozzák a szerepet. Te korábban szerepeltél a Részegek című darabban is, az adott valamilyen fogódzkodót ehhez?
Fú, azt az előadást is nagyon szerettem, és valószínűleg hasznos is volt. Már rögtön a próbák elején leszögeztük, hogy a részeg állapotokat nem szabad úgy játszani, ahogy általában szokták. Nem dülöngélhetünk össze-vissza. Hiszen a néző tisztában van vele, hogy az egész illúzió, valójában nem rúgunk be a színpadon. Formát kellett ennek is találni, és szerintem sikerült is. Igaz, időnként, ha a próbákon mégis eltértünk ettől, Béla rögtön ránk szólt. Ha a szövegkönyv szerint egy helyen akad bele a karakter nyelve a mondatba, akkor csak és kizárólag ott akadhat bele, nem kétszer, nem háromszor. Béla már sokszor rendezett engem, és minden alkalommal kiderül, hogy jól dolgozunk együtt. Általában nem volna szabad ezt előre kijelenteni, de most mégis megteszem: ez az előadás különösen jó csillagzat alatt született.
Az interjúra készülve újranéztem a filmet, és megerősítette bennem az érzést, hogy kevésbé sikerült jól a humora…
Mert dán film.
… de én az Ádám almáin vagy a Gengszterek fogadóján sírva röhögök. Érteni vélem a humort ebben a filmben is, de néhol egy kissé csiszolatlannak éreztem. Ti hogy viszonyultatok a történet komikus részeihez?
Érdekes volt látni, hogy amikor először bejött Magyarországra a film, még vígjátékként reklámozták. Majd később, amikor már sikere lett, drámának nevezték. Igazából nem is lehet eldönteni, melyik, ettől is igazán jó. Az előadásnak szerintem határozottan erős humora van, igyekeztünk felerősíteni a komikumot is, és kicsit talán a saját képünkre is formáltuk, hiszen egy magyar színész másképpen poentíroz, mint egy dán. Ez szerintem nagyon jót tesz a történetnek.
Már említetted te is, a film legemlékezetesebb pillanata egyértelműn a zárójelenet, amikor Martin táncra perdül. Ez az a pont, amikor a Még egy kört mindenkinek egy jó filmből remekművé válik.
Ezt úgy hívják, katarzis. Mads Mikkelsen fiatalkorában táncolt – ahogy a filmbéli karaktere is –, és én magam is sokáig táncosként dolgoztam a kilencvenes években, koreográfusként pedig még ma is. Ehhez a jelenethez elő kellett hívnom olyan mozdulatokat, amiket már jó ideje nem próbáltam. A koreográfusom Bodor Johanna volt, akivel évtizedek óta ismerjük egymást, rengetegszer dolgoztunk együtt. Kérte, hogy mutassam meg neki, pontosan milyen táncra gondoltam, ő pedig kiválasztotta, mi működhet abból. Így, kettőnk ötleteiből állt össze ez a jelenet. Szívesen elárulnám, pontosan hogyan oldottuk meg, de akkor a nézőknek nem maradna meg a meglepetés ereje. Annyit persze elmondhatok, hogy a tánc megmarad, ilyen értelemben nincs benne nagy truváj, de van benne egyetlen különleges ötlet, ami szerintem meg fogja lepni a közönséget.
Abban egyetértesz, hogy ahogy a film, úgy a darab sikere is ezen a jeleneten állhat vagy bukhat?
Tulajdonképpen igen.
De nem félsz tőle, ha jól érzem.
Johanna szerintem nagyon ügyesen oldotta meg, ez a jelenet képes lehet berobbantani a nézőteret is. Még az utolsó pillanatot is sikerült kitalálnunk. A filmben ugyanis Martin beveti magát a tengerbe, és amikor a levegőben van, ott vágják el a történetet.
Ugye nem akarsz beugrani a nézők közé?
Én mondtam Johannának, hogy az lenne az igazi. Beugrom, és amikor felettük vagyok, mi is elvágjuk a történetet: lekapcsoljuk a lámpákat, aztán lesz, ami lesz. De viccet félretéve: ha már említettük a Részegek című előadást, annak a legvégén megkérdezik tőlem, én vagyok-e Jézus, mire azt felelem: „Aha”. Eredetileg azt terveztük, hogy elindulok hátra, és kisétálok a színházból. Végignéztem a tatabányai nézőtéren, ami négyszázhatvan ülőhellyel meredeken ível felfelé, és mondtam a rendezőnek, hogy ez csak akkor fog működni, ha a nézőkön keresztül sétálok ki. Mindenki azt mondta, hogy ezt vidéken nem lehet megcsinálni…
Általában azokból az ötletekből születnek a legjobb dolgok, amikre ezt mondják.
A nézők izzó tekintettel nyújtották a kezüket, hogy segítsenek, miközben izzadtan, mezítláb, szakadt ruhákban másztam át rajtuk, a vállaikon meg a székeken lépdelve. Hihetetlenül revelatív élmény volt.
A Még egy kört mindenkinekben volt olyasmi, amiről azt gondoltátok, lehetetlen megcsinálni?
Ebben a darabban nem. Az igazi kihívás számomra az volt, amit Béla rögtön a legelején kért tőlem, miszerint pusztítsak le magamról mindent, ami színészi rátét. Nem volt könnyű, mert folyton azt éreztem, ha megteszem, az nem elég ehhez a szerephez. Szerencsére Béla látta rajtam, észrevette azokat a pillanatokat, amikor valami extrát akartam mutatni – és olyankor azonnal szólt, hogy na, ez az, amit el kell engednem. Valósággal küzdenem kellett, hogy olyan egyszerűen tudjak megszólalni, mint ahogy most veled beszélgetek. Mert, persze, filmen ezt megteheti az ember. De nézők előtt?
Az utolsó húsz-harminc percig Mads Mikkelsen is visszafogott alakítást nyújt.
Béla már rögtön a legelején azt mondta nekem: „Atti! Ez egy szelíd ember.” Rajta kívül még Zöldi Gergelytől, a szöveg fordítójától és dramaturgjától is kaptam személyesen egy nagyon fontos instrukciót, ami számomra meghatározza az előadás első félóráját.
Egy korábbi interjúban arról beszéltél, szerinted a színházaknak nem kell megoldásokat kínálniuk, az a jó, ha egyáltalán sikerül eljutni a kérdésfeltevésig. A Még egy kört mindenkinek, ha nem is univerzális, de egyéni megoldáslehetőséget felvázol azért.
Ez egy régebbi interjú lehetett, akkoriban tényleg így gondoltam, és végső soron ma is érvényesnek tartom, hogy jó, ha legalább a kérdésfeltevésig eljutunk. De ahogy öregszem, egyre inkább szeretném, ha válaszokat is lehetne kapni és adni. Bizonyos értelemben tényleg ezt műveli ez a darab is: nemcsak újraírja azt a traumát, hogy az élet nehéz, hanem arról is beszél, hogyan lehetne jól, legalábbis jobban csinálni. Valamiféle megoldást kínálunk.
A beszélgetés közben sokszor fellelkesedtél.
Nagyon szeretem ezt a darabot.
Ez minden szerepednél így van?
Úgy nem tudok dolgozni, ha nem szeretem, amit csinálok. Még ha akad olyan szerepem is, amit eleinte utálok, a végére mindig megszeretem.
Mi kell ahhoz, hogy megszeresd? Meg kell benne találnod a saját, személyes szálaidat?
Igen, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy valamiféle hasonlóságot kell találnom az adott karakterrel. Már csak azért sem, mert rengeteg szörnyeteget játszottam, valahogy ezek a szerepek találnak meg újra és újra. Ilyenkor például egy közös pont lehet az indulat – csak én magánemberként például a dugóban tapasztalom ezt meg. Ezeket lehet összekötni aztán. Az embernek kutya kötelessége megkeresni a saját szálait a szerephez. Ez persze hol jól sikerül, hol kevésbé. De ha ez megvan, nagy élmény tud lenni.
Szerintem ezt a nézők is megérzik.
Nagyon bízom benne, hogy így van.
Ha már ennyi szó esett a dán filmekről, van még olyan történet, karakter, amit szívesen eljátszanál?
Ilyesfajta vágyaim nincsenek már. Valamelyik nagy színész mondta, és igaza is van: a szerepálom csak egy dologra jó, hogy elmenjen az ember mellett. Vigyázni kell, mire vágysz. Az ember szeretne nagy, emblematikus szerepeket eljátszani, mert úgy érzi, akkor talán nyomot tud hagyni néhányakban, talán fontos lehet pár pillanatra, amit csinál. Ami engem lázba hoz, ha egy rendező belém lát egy jó szerepet. Nagyot vagy kicsit, mindegy – de jó szerepet. Az óriási élmény.
Mi az, ami ennyire felvillanyoz ebben? A beléd vetett hitük?
Inkább az, hogy a képességeimben, a rétegzettségemben felfedeznek valami olyasmit, amit lehet, hogy más nem venne észre. Ez történt most is. Az elmúlt években rettenetesen sok pszichopatát, sorozatgyilkost és különféle elmebeteg abuzáló szörnyeteget játszottam. Erre jött Béla, és azt mondta, látja bennem Martin karakterét is. Ez önmagában hitet ad saját magammal kapcsolatban. Nekünk, színészeknek ugyanis muszáj egyfajta bizonytalansággal lenni magunk iránt, mert ha mindenről elhiszed, hogy úgy jó, ahogy te csinálod, könnyen becsontosodhatsz, és olyan leszel, mint egy porcelánbaba.
Az előadás a Városmajori Szabadtéri Színpadon debütál, ősszel pedig átköltözik a Belvárosi Színházba. Ez részetekről milyen változtatásokat igényel?
A darabot eleve a Jurányiban próbáltuk, ami jóval kisebb még a Belvárosi színpadánál is. Azt hiszem, igazából ez a tér áll neki a legjobban, mert intim helyzetet teremt, a nézők a legapróbb reakcióinkat is láthatják. Majd meglátjuk, mi történik szabadtéren, ahol hétszáz férőhely van. Egy picit intenzívebbnek kell lennünk, feljebb kell tekernünk magunkat, de ezt nem lehet előre bemérni, ezt ott helyben kell éreznünk. A premier előtt összesen hat darab próbánk lesz, ennek elégnek kell lennie, hogy belőjük ezeket az arányokat.
És az nem nehézség, hogy mire éppen összeállna a darab, visszamentek egy kisebb helyszínre?
A Vígszínházban kezdtem a pályámat, bármikor meg tudok úgy szólalni, hogy a Blaha túlsó végén is hallják, amit mondok – és akkor még mindig nem kiabáltam! Ehhez képest, amikor elkezdtem játszani a Szkénében, kihívás volt, hogy megtaláljam, hogyan lehet érvényesen megszólalni kis térben. Ha ez viszont megvan, onnantól kezdve sokkal érzékenyebben tudsz játszani, és többé nem okoz gondot. Sokkal egyszerűbb a nagyból átmenni egy kis színpadra, számomra mindenképpen. Szerintem ez négy ilyen kvalitású színésznek nem fog gondot okozni.