Január elején mutatták be az Orlai Produkció legújabb előadását: Neil Simon Mezítláb a parkban című komédiáját a Belvárosi Színházban Kocsis Gergely rendezésében. Vele beszélgettünk otthonról és bérelt fészekről, a frissen egybekeltek nehézségeiről, az egymással kommunikálni nem tudásról, arról, hogy a rendezés egyszerre közösségi munka és mindenen keresztül vitt vízió, az online magányáról, a kapcsolatainkból, párbeszédeinkből hiányzó komplexitásról, a darab éleslátó szellemességéről és a mára érthetetlené váló szarkazmusról…
Az otthonról mi jut elsőre az eszedbe?
A saját otthonom. Ez olyan, mintha azt mondanád: család, arról sem általában egy család, hanem a sajátunk jut eszünkbe. Számomra az otthon stabilitást jelent: tudom, hogy a sajátom, és nem fog semmivé válni, kicsúszni alólam. A Mezítláb a parkban kapcsán is érdekes ez, hisz mi itt ahhoz vagyunk “hozzászokva”, hogy nem csupán saját az otthonunk, de valóban a miénk, a tulajdonunk is. Talán át kellene szokni arra a világra, ahogy Amerikában is, ahol az ember mindig bérli az otthonát. Csak itt Magyarországon egy albérlettel sosem bánsz úgy, mit az otthonoddal, mert nem ezt szoktuk meg. A fiam korosztályán látom, hogy már külön vannak, már magányosabbak, mint amilyenek mi voltunk ennyi idősen. A mi életünkben a tartalmas életnek még csak az a lehetősége adatott, hogy közösségbe menjünk, közösségben legyünk más emberekkel, és ilyen-olyan viszonyokba kerüljünk velük…
Ennek a “bérlemény jellegnek” ott, Amerikában miért lehet jelentősége?
Mert biztosan nem lehet egy fiatal, közös életüket indító párnak megfizetni egy saját lakást. Az életindítás, különösen New Yorkban nem könnyű, és különösen ott elképzelhetetlen, hogy legyen akár egyetlen négyzetmétered is, amit a sajátodnak mondhatsz.
Egy ilyen indításból aztán hogyan lesz, lehet jó darab?
Azt, hogy az otthonuk bérlemény, a darab szereplői teljesen természetesnek veszik. Szóba kerül persze, hogy a lakás, a tulajdonságaihoz képest aránytalanul drága, ám a darab, hogy úgy mondjam: nem ebből lesz. A bonyodalmat inkább a közös életkezdés egyéb nehézségei szülik. Hogyan tudunk elindítani egy házasságot? Hogyan tudunk elszakadni a lányságunktól? Persze az igaz, hogy mindezek a komoly, az életfordulatot meghatározó, eldöntő kérdések ebből a nagyon kicsi, ám hangulatos otthonból nőnek ki, kerülnek felszínre. Abból, hogy kinek fog tetszeni, kinek nem, és mit fog szólni anyu, avagy hogy ki a szomszéd?
Ahogy az a téma is különösen fontos ma, amikor a virtualitás teret nyerése okán a másik emberhez való türelmünk is jelentősen csökkent és csökken, hogy mit is kezdünk, illetve meddig lesz kitartásunk egymással bármit is kezdeni, nem?
Ez így van! Az összes nagyszerű darab valami ilyesmiről szól: mit kezdünk egymással? És valóban: ma már az életkezdés nemcsak financiális okok miatt nehezebb, mint húsz éve, hanem e miatt a kommunikációs téboly miatt is, amit említettél, ami sokkal inkább szétveri az életünket. Divatos manapság ennek okaként megjelölni a közösségi médiát. Lehet, hogy nagyon öreg bácsis lesz, amit mondok: de én még levelet írtam, kézzel, papírra. Elküldtem, nem küldtem el, összetéptem, vártam a választ… Persze az azért hozzátartozik, hogy amióta csak le kell pötyögtetnem a választ a telefonomon vagy a számítógép klaviatúráján, azóta én sem írok levelet. A fiam korosztályán látom, hogy már külön vannak, már magányosabbak, mint amilyenek mi voltunk ennyi idősen. A mi életünkben a tartalmas életnek még csak az a lehetősége adatott, hogy közösségbe menjünk, közösségben legyünk más emberekkel, és ilyen-olyan viszonyokba kerüljünk velük… Most már ez teljesen egyedül is átélhető a technika vívmányainak köszönhetően. Ez a színdarab is arról szól: ez a hatnapos házasságban élő pár mit kezd egymással? Mennyire ismerik egymást? Ahogy az is kérdés, hogy mennyi idő kell, hogy megismerj valakit? Vesszük-e a fáradságot – ha két nap, ha két év, ha húsz év kell ehhez akár -, hogy megismerjük a másikat?
Számodra milyen ez a két főszereplő: Corie és Paul?
Itt most nem is az a fontos, hogy én hogyan próbálom megrendezni, mert ez inkább közös munka a próbák során. Az idő előre haladtával egyre több értelmezés kezdett érvényesülni. Talán nem is értelmezést mondanék, inkább hangvételt. Ezt a darabot teljesen komoly tragédiaként is meg lehetne rendezni. Ám semmiféle ilyen szándékom nem volt, ahogy a “közelre hozás”, a magyarországi viszonyok közé helyezés sem. Minden ilyen szándék egy ilyen típusú darab kapcsán félrevinne. Ezért is beszélek nehezen arról, hogy ez az én rendezésem lenne. Én csak egy színházi munkaként gondolok erre. Az új generációk, amelyek ma szemlélik világunkat, nem tudom, hogy miből, hogyan és honnan fognak efféle iróniát, árnyalt cizelláltságot szerezni. A mai közbeszédben az összetettebb, esetleg kétértelmű mondatoknak nincs élettere. A szarkazmust nem értik. A szarkazmus ma már bántó. A szarkazmuson ma a világ megsértődik – mert az egyszerűbb.
Hogyan érzed: a rendezéshez, mint munkafolyamathoz, milyen a viszonyod?
Úgy érzem, hogy pont ugyanolyan, mint amikor az SZFE-n tanítottam. Azt érzem, hogy ezekben a munkáimban ugyanazt csinálom, mint akkor, ott, azokon a tanórákon. Akkor lennék rendező, ha holnap éjjel kitalálnék valamit, és azt megvalósítanám. Vagy ha nem tudnék szabadulni egy színdarabtól, és tűzön-vízen át megvalósítanám. De nagyon várom azt a pillanatot, amikor teljesen nulláról a saját ötletemet valósíthatom meg – ilyet eddig még nem csináltam.
…szeretnél ilyet?
Szeretnék, de még nem ugrott be a szenzációs ötlet, bár próbáltam már tenni is érte, hogy legyen ilyen mániám… Eddig azonban még nem jött velem szembe.
…említetted, hogy a Mezítláb a parkban akár könnyen lehetne tragédia is…
Igen, ezt a darabot csak az “menti meg” attól, hogy tragédia legyen, hogy a benne szereplő párbeszédek igen éleslátó szellemességgel íródtak meg.
Hogy érzed: mennyire vagyunk híján manapság az emberi kapcsolatainkban ennek az éleslátó szellemességnek?
A mindennapjainkból hiányzik, de csak azért, mert ez a fajta szellemesség nem tud, nem tudna érvényesülni. Mert ez mindig komplexebb gondolkodást, érzelmi képességeket kíván, mint a mai életünk fekete-fehér valósága. Ennek a darabnak a humora, a ború és a derű közötti tánca egyszerűen érzékenyebb partvidéken sétálgat, mint a mindennapjaink. Kezdjük elveszíteni az érzékenységünket a hétköznapjaink ilyenfajta komplexitása, éleslátó szellemessége iránt, és a mindennapok acsarkodásai azokból is kezdik kiölni az erre való érzékenységet, akikben még valaha volt antenna ehhez. Az új generációk, amelyek ma szemlélik világunkat, nem tudom, hogy miből, hogyan és honnan fognak efféle iróniát, árnyalt cizelláltságot szerezni. A mai közbeszédben az összetettebb, esetleg kétértelmű mondatoknak nincs élettere. A szarkazmust nem értik. A szarkazmus ma már bántó. A szarkazmuson ma a világ megsértődik – mert az egyszerűbb. Csak remélni tudom, hogy az ilyen darabok, mint a Mezítláb a parban ezen képesek valamennyit javítani, legalább egy kicsit.
