Molnár Piroska csipás szemekkel, álmából felverve, ettől némileg sértett, felháborodott tekintettel, a kitartó csengetésre kibattyog címszereplőként a színre. Viseletes a slafrokja, gyűrött az arca, morcosan néz. Lerí róla, nem érti, ki nyomhatja a csengőt ilyen kitartóan hajnali háromkor?
Amikor némiképp félve kinyitja az ajtót a meghökkenés és az öröm vegyüléke látszik rajta. Ott áll az orra előtt az elmaradhatatlan kerékpárja társaságában a kissé nyúzott és zaklatott állapotban lévő, szép szál fiatalemberré cseperedett unokája, Rohonyi Barnabás megszemélyesítésében. Rövid ideig csak nézik egymást, aztán a srác előbb-utóbb beljebb kerül. Különösebb magyarázatot nem tud adni arra, ugyan már miért is ilyen váratlanul, ennyire szokatlan időpontban állított be. Az hamar levehető, hogy válságban van, nem találja a helyét az életben, és valami megmagyarázhatatlan dolog, valószínűleg ő sem tudja, hogy mi, vonzotta a nagyihoz. Feltehetően szeretetre, megértésre vágyott, így aztán gyors elhatározással, esetleg zsigeri ösztöneitől hajtva, itt termett. A nagyi azt hiszi, hogy csak egy éjszakára, de hamarosan kiderül, hogy hosszabb időre.
Amy Herzog szomorkás vígjátéka könnyed köntösben, sok humorral, komoly problémákról regél. Magányról. Szeretetvágyról. Kommunikációhiányról. Egymás meg nem értéséről. A generációk közötti szakadékról. Ezen az éjszakai beszélgetésen, ami aztán másnap kései ébredés után folytatódik, sebek fakadnak fel, gátak szakadnak át, intenzív szóváltás közepette. Az érződik, hogy, ha nem is rendszeresen, de eddig is tartották egymással a kapcsolatot telefonon, olykor-olykor találkoztak is, de most szinte egymásba „roskadnak”. Rázúdítják a másikra a problémáikat. És közben rájönnek, hogy a világlátásuk, az életmódjuk tűz és víz, emiatt értetlenkednek is sokat, de mégis mind szorosabb kötelék kezd köztük kialakulni.
Szép, ahogy meghitten egymásra néznek, izgatottan a másik szavába vágnak, meg akarják érteni belőle, amit eddig egyáltalán nem értettek. De közben most is vannak olyan mozzanatok, amiket nemigen tudnak felfogni, az unokából a nagyi például a rövid nadrágban, pólóban való örökös kerékpárral való vándorlást, állásnélküliséget, világfájdalmat. Az unoka a nagyiból a férje halála óta a lakásába való bezárkózottságot, a modern technika iránti érzéketlenséget, egyáltalán a világ iránti érdeklődés hiányát, a totális begubózottságot. Így aztán olykor ismét távolodnak is egymástól, majd újra és újra közelednek, és végül egészen közel kerülnek. Komoly utat járnak be és nem csak a másik felé, hanem magukban is. Az önismeretük is pallérozódik. Közben adódnak elharapott szavak, félbemaradt mondatok, de valóságos mondatfolyamok is, amikor igencsak megered a nyelv. Láthatunk félszeg mosolyokat, riadt tekinteteket, feldúlt és megenyhülő arcokat, összeölelkezéseket, vonzásokat és taszításokat, és összességében két ember nagy találkozását, amit két nő betoppanása fűszerez. Mindkettőjüket László Lili alakítja, homlokegyenest más-más jelmezben, melyeket Kiss Julcsi tervezett. Egyikük a srác barátnője, aki minden bajáért őt okolja, miközben nyilvánvaló, hogy depresszióra hajlamos, kudarcos fajta, most éppen jókora elánnal szakítani jött. Másikuk az egy kis etyepetyére bármikor kapható cicababa, akinek feltűnő cuccokban parádézva a pasizás áll élete középpontjában.
A srác viszont, mialatt a nagyi teljesen kivirágzik, homlokegyenest megváltozik. Kezd felnőttesebbé válni. Már munkát is vállal, igaz még csak önkénteset, de ehhez elindul majd a hegyekbe. Ehhez az eddigi szakadt rövid naci és trikó helyett magára húzza a nagypapájától megörökölt elegáns fekete öltönyt, ami mulatságosan kicsit úgy áll rajta, mint tehénen a gatya, de, ha erre lesz szüksége, nyilván belejön a viselésébe. Elköltözik a nagyitól, aki segített neki ebben a változásban, és aki bár ismét magára marad a lakásában, mégsem lesz olyan egyedül, mint eddig, mert már nem gubózik be, kinyílt a világra.
Ez afféle happy end, amit Szabó Máté enyhe, szeretetteljes iróniával rendezett meg, ahogy az egész produkciót. Ondraschek Péter nem különösebben tágas, átlagos szobabelsőt ábrázoló díszlete azt sugallja, hogy ez mindannyiunk története, bármelyikünkkel megeshet valami hasonló.
