A Csengetett, Mylord? világpremierjét megtisztelte a színdarabot író páros. Ám Penny Croftot és Roy Gouldot ennél jóval mélyebb kötődés fűzi az anyaghoz: Penny a legendás forgatókönyvíró, David Croft lánya, Roy pedig a sorozat produkciós menedzsere, későbbi rendezője. Tökéletesen ismerik a businesst: az Orlai Produkció előadására kizárólag felsőfokban használták a jelzőket, pedig őket aztán tényleg nem lehet becsapni. PAPP TÍMEA INTERJÚJA.
Revizor: Mi volt az erősebb érzés önökben a bemutató előtt: a világpremier jóleső izgalma vagy annak a félelme, hogy vajon mit csinált egy ismeretlen alkotócsapat a darabból?
Penny Croft: Bennem egyenlő arányban kavargott mindkettő.
Roy Gould: Én inkább ideges voltam, és nem azért, mert attól féltem, hogy elrontják, hanem azért, mert nem tudtam, mire számíthatok. Persze azzal tisztában voltam, hogy hatalmas rajongótábora van a sorozatnak, de azzal nem, mire érzékenyek a magyarok, milyen humor működik náluk, mire hogyan reagálnak, min és milyen intenzitással fognak nevetni.
PC: Egy vígjáték önmagában ritkán vicces, ahhoz nem elég a helyzet vagy a szöveg, kell hozzá a ritmus, a gesztus, a színészi technika. Ezek egészen különleges módon adódtak össze az előadáson. Elölről-hátulról ismerjük a darabot, így bár egyikőnk sem beszél magyarul, pontosan tudtuk, melyik pozícióban miről van szó. Kivéve persze, amikor a rendező valamit megváltoztatott, és akkor ránéztem Royra.
R: Aggodalommal?
RG: Nem aggodalmat láttam Penny szemében, hanem a nyelvtudás hiánya miatti elveszettséget, amit én is éreztem. A közönség nevetéssel reagált, én pedig szerettem volna tudni, miért. Egyáltalán nem kritizálásként, hanem szakmai okokból, mert ezek szerint találtak egy jobb megoldást, mint a miénk. És igen, ha az jobb, akkor ellopjuk! (Nevet.)
PC: Az előadás vége, az ütemes taps egészen traumatizáló volt mindkettőnknek. Ez mi? De hát előtte nevettek, most meg elutasítják?
RG: Ráadásul milyen csodálatos színészeket láttak!
PC: Bizony, a társulat minden egyes tagja abszolút zseniális volt. Royjal nem értettük, mi történik körülöttünk. Ha Angliában így tapsol a közönség, akkor elégedetlen, bosszús, a produkció pedig megbukott. Kellett egy kis idő, amíg leesett, hogy ami nekünk, angoloknak azt jelenti, katasztrofális, a magyaroknak a legnagyobb tetszés kinyilvánítása.
Penny Croft és Roy Gould
R: A Jimmy Perry és David Croft fémjelezte sajátos humor diadala volt az este?
RG: Részemről mindenképp, és ezt őszintén mondom. Fantasztikus kezekbe került az anyag, a rendezésről, a színészvezetésről, a térkezelésről, az előadás tempójáról csak felsőfokon tudok beszélni. Nem is vágyhattunk volna tökéletesebb világpremierre!
PC: Imádtam a jelmezeket! A vibráló színek, a rafinált szabások, az anyagok minősége – egyszerűen lenyűgöztek. Az előadás megteremtett egy önálló univerzumot. Az alkotók nem akarták másolni a sorozatot, hanem úgy maradtak hűek az eredetihez, hogy saját ötletekkel töltötték meg a kijelölt kereteket, és amit létrehoztak, az egy érvényes és hiteles olvasat. Ez pedig elképesztően magas mesterségbeli szaktudásra, színházi tapasztalatra vall.
RG: És bár az előbb arról beszéltem, hogy időnként elveszettnek éreztem magam, valójában már az első percben, amikor a Mabelt játszó színésznő (Lass Bea) bejött, pontosan érzékeltem, hogy jó kezekben vagyunk.
PC: Nem szeretnék leereszkedőnek tűnni, ezt előrebocsátom. Angolul a business szót a szakmaiságra is használjuk, arra, ha valakinek a kisujjában van a mesterség. És mi, angolok büszkék vagyunk a színészeinkre, a tehetségükre és a technikai tudásukra, már-már nagyképűen más nemzetek fölé helyezzük magunkat e tekintetben. De az a színészet, amit itt, a magyar művészektől láttunk, egészen káprázatos és zseniális volt.
RG: Minden mozdulat és hangsúly pontosan, karakterhez illően ki volt dolgozva, egészen a legapróbb nüanszokig. Vannak színészek, akik teljességgel elszabadulnak, önző módon, indokolatlanul kezdenek valami mást játszani, kiesnek a figurából vagy civillé válnak, ha épp nem róluk szól a jelenet, vagy nem rajtuk van a reflektor fénye. Itt egy pillanatra sem történt ilyen. Bámulatos volt ezt megélni!
PC: Az külön tetszett, hogy minden színésznek megvolt a saját értelmezése a maga szerepéről. Nagy kedvencem volt a Poppyt játszó színésznő (Bíró Panna Dominika), aki még csak nem is hasonlít Susie Brannre. Nem tudtam róla levenni a szemem, csodálatosnak találtam a jelenlétét. De ugyanígy a Cissyt játszó színésznő (Rezes Dominika), akit, ha csak csöndben ült az asztalnál – mert valljuk be, kegyetlenek voltunk vele, hiszen nem kapott sok szöveget –, akkor is muszáj volt nézni. Az egy korosztállyal idősebb Mrs. Liptont (Cseh Judit) is teljesen meggyőzőnek találtam. Imádtam a nagydarab Wilson kapitányt (Ficzere Béla), aki szintén nem hasonlított a sorozatbelire. És Ivy! Az ő személyiségét is tökéletesen elkapták. A színésznő (László Lili) testtartása, tekintete lenyűgözött.
RG: És a Teddyt játszó színész (Pataki Ferenc) laza eleganciája! Vagy James (Rohonyi Barnabás) rezerváltsága és tartása! És Henry (Sipos László Márk) tiszta naivitása! És nézd meg Stokest: Paul, aki a sorozatban játszotta, alacsony, kövér fickó volt, a magyar színész (Debreczeny Csaba) pedig magas és sovány, tehát pont az ellentéte, de arca, a teste, a hangja annyira kifejező, hogy el tudta feledtetni az előképet. Mondja, a Lady Lavendert játszó színésznő (Molnár Piroska) Magyarországon a legnagyobbak közé számít?
R: Abszolút.
RG: Ez tökéletesen érzékelhető volt.
PC: Megvan benne minden, amit csak az igazi sztárok tudnak, Maggie Smith-hez, Judi Dench-hez fogható a nagysága. Megjelent, és nem lehetett mást nézni, csak őt.
Előadásfotók: Éder Vera
R: Penny, mit gondol, elégedett lett volna az édesapja az előadás után?
PC: Száz százalékig. Imádta volna, szinte hallottam a hangját a fülemben. Apám mindig azt mondta, a komédia első szabálya az igazság. Nem nevettetni kell, hanem nagyon komolyan megkeresni az igazságot. Itt ezt tették.
RG: A titok pedig az, hogy nem vicceskedtek, sőt nem is vicceltek, hanem embereket játszottak. Ez egészen meghatott, mert manapság mintha ez a hozzáállás kiveszőben lenne.
PC: Délután sétáltunk egy nagyot, átmentünk Budára, fel a Várba. Van ott egy csodálatos templom. Gyújtottunk egy gyertyát apáért, este pedig azt éreztem, ott ül velünk a színházban.
RG: Szerintem David és Jimmy is büszke most. Nem magukra vagy ránk, hanem erre a fantasztikus magyar csapatra.
PC: És tudja, miért lennének igazán hálásak? Azért, mert bátrak voltak, és nem az egykori televíziós sorozatot akarták színpadra vinni, hanem a színház műfajában gondolkodtak, a színpad törvényeit vették figyelembe. A sorozat nagyon népszerű itt, Magyarországon, ezt tudjuk, és emiatt biztosan sokan vesznek jegyet az előadásra is. De nem szabad, hogy azzal az elvárással érkezzenek, hogy mindenki a tévéből lép ki. Az másolás lenne, abból hiányozna a lélek. Ez az előadás viszont épp azért fantasztikus, mert okosan nyúltak hozzá, és a maguk képére formálták. És én ennek a hozzáállásnak sokkal jobban örültem.
RG: Mert ez azt jelenti, hogy nekik is fontos az anyag. Elindult a zene – imádtam! Ugyanaz, és mégis valami más, valami eredeti. Egészen zseniális az átirat. Elárulom, el is kértük, hogy a jövőben az angliai előadásokon használhassuk.
PC: Nekünk ez az este komoly tanulási folyamat is volt. Fontos apróságok tekintetében ez az előadás izgalmas javaslatokat tett, úgyhogy Royjal átnézzük a darabot, mert van még dolgunk. Már csak ezért is rendkívül hálásak vagyunk.
R: Mit visznek magukkal az Orlai Produkció előadásából?
PC: Egy különleges és egyedülálló élményt. A nyelvet nem ismerjük, de a darabot igen, így én és Roy a megfelelő helyeken nevettünk. A nővéreim viszont…
RG: …élvezték a balettet, nem? Ahogy a feleségem is. Tehát ők is megéreztek valamit az előadásból. A színpadról áramló energiákat, az örömöt, amit ez a darab adott a színészeknek. Remélem, ezt jól dekódoltam, mert számomra úgy tűnt, beleéléssel és élvezettel játszottak. És stílusosan! Manapság ez is nagyon ritka.
PC: Nem lehet, hogy ez összefüggésben van a Magyarországon működő repertoárrendszerrel? Nálunk, Angliában ennek sajnos vége, az oka pedig egyértelműen a pénz.
RG: Igazad lehet, Penny, ez is hozzájárul ahhoz a lenyűgöző mesterségbeli tudáshoz, amivel elkápráztattak bennünket a színészek. Egész egyszerűen nem volt gyenge láncszem a csapatban. És ez indukál egy olyanfajta energiát, ami alól a néző nem vonhatja ki magát. A színpadon ezt fenntartani irgalmatlan nehéz, de itt egyetlen pillanatra sem csökkent az energiaszint.
PC: Biztos vagyok benne, hogy az a sokoldalúság, amit ez a szisztéma megkövetel, visszahat az előadások minőségére, mert a színészt és a produkciót is frissen tartja. Akár a West Enden, akár egy turnézó előadásnál nyolc előadást játszanak hetente, ami rettenetes. Higgye el, tudom, milyen, mert csináltam.
RG: Mint egy gyár.
PC: Az bizony. Ahova egy esős csütörtök délután is be kell menni, és olyankor az ember felteszi magának a kérdést: biztosan akarom én ezt? Két és fél évig bírtam a Shaftesbury Avenue-n az Apollo Színházban. Volt, hogy reggel felkeltem, és arra gondoltam, képtelen vagyok ma színpadra lépni. A férjem a Birmingham Repet vezette, az ország egyik legfontosabb színházát, ahol három játszóhelyen vitték a repertoárt, rengeteg ősbemutatóval. Mára nálunk ez teljesen kikopott a gyakorlatból. Engem lenyűgöz, hogy egy magyarországi magánszínház megengedhet magának egy ilyen szakmai luxust. Irigylem a művészeket és a nézőket is!
