Szikszai Rémusz rendezése többet beszél a majdnem felnőtt gyerek magára hagyottságáról, mint a szocialista Románia megnyomorító diktatúrájáról. Fontos ezért a befejezés, amikor Johanna már felnőttként, telefonon mond mesét a távol lévő gyerekeinek: a tudatos anyaság talán begyógyíthatja a gyerekként kapott sebeket.
Bagossy Levente díszletének középpontjában egy hatalmas, kartondobozokból rakott kocka áll, amit újabb dobozok vesznek körbe, még a karácsonyfát is kartonra festették fel. Bodor Johanna könyvéből Ari-Nagy Barbara és Szikszai Rémusz készített a térrel összeszervült átiratot: kezdetben a főszereplő Johanna családanyaként készülődik a költözésre, és ahogy szelektálás közben előkerülnek a múlt tárgyai, a régi rádió, a román trikolór úttörőnyakkendő, ő is visszasodródik a múltjába, amikor kamaszként a szüleivel Kolozsvárról Bukarestbe költöztek. Az otthoni romperhez felhúzza a balettcipőt és a lábszármelegítőt, a tüllszoknyákat (jelmez: Kiss Julcsi).
Kerekes Éva és Gyabronka József elsőként Johanna szüleinek szerepében mutatkozik be, érthetőek, átélhetőek a motivációik, látjuk a mindennapokat, ahol jegyre sem lehet kapni semmit, nincs fűtés, és Ötvös András tévébe dugott fejjel, jegyzetelésre készen figyeli a család minden rezdülését mint lehallgatókészülék (időnként tévéműsor). Mégis bizarr, amikor ezek a szülők kipimpelik a tizenhét éves lányukat, hogy névházasság révén Magyarországra költözhessenek, és még durvább, hogy végül meg sem várják az engedélyt, hanem az első adandó alkalommal ott hagyják Bukarestben egyedül, érettségizzen le, maradjon két évig, míg őt is kiengedik.
Bánfalvi Eszter a nyílt, csillogó tekintetével és légies gesztusjátékával sokkal inkább megragadja a balerina és a magára hagyott kamasz törékenységét, mint az amúgy erőt sugárzó testi valójával. A csiki-csuki gyerekszerelem megjelenik a színen – Ötvös András ezt a szintúgy sebzett, árva fiút nyersnek, robbanékonynak ábrázolja hirtelen hangerőemeléseivel, erőteljes mozdulataival, míg ugyanőtőle a névházasságra vállalkozó, „önzetlen” ismerős oldalra fésült, suta és szolgálatkész –, de az emlegetett bulik és egyéjszakás kapcsolatok már nem férnek a lány belső világát ábrázoló színpadra, így nem is tudjuk másnak venni őket, mint védekezésnek, önvigasztalásnak.
Kicsit csalódást keltő, hogy az előadás folyamán a balett is a háttérben marad, holott Johanna azért nem fogadja el a felajánlott helyet az opera tánckarában, mert akkor nehezebb lenne itt hagynia az országot: a balett fontos. A konkrét táncmozdulatoktól távolított színpadi mozzanatok, a pózolások, számolások körvonalazta balettvilág csak némi dekorációnak érződik a történetben.
Pedig egyébként izgalmasan absztrahál a rendezés, ahol csak meg lehet szakítani a visszaemlékező monológ egyhangúságát: az eljegyzést az apa és a csak névleg vőlegény között erős gesztusokkal kísért dalpárbeszéd jeleníti meg, a védett levélváltásokat a lehallgató macskajátékával kísérve röptetett papírrepülők érzékeltetik. Az előadás második felére azonban így is ellaposodik a történet, már egyre csak azt várjuk, hogy kapja már meg Johanna az engedélyt, mozduljon valamerre a cselekmény. Gyabronka játssza a mindenható hivatalnokot is, aki a dobozemelvény tetejéből kihajolva terrorizálja a kérelmezőt, Kerekes Éva másik szerepe a családi barát, aki valamikor a kémelhárításnál dolgozott. Nyers stílusával, szívből jövő trágár szövegeivel kompakt és szórakoztató figura, nemcsak makacs ellenálló, hanem a negédes valódi anyánál jobban működik Johanna anyjaként is.
Szikszai Rémusz rendezése többet beszél a majdnem felnőtt gyerek magárahagyottságáról, mint a szocialista Románia megnyomorító diktatúrájáról. Fontos ezért a befejezés, amikor Johanna már felnőttként, telefonon mond mesét a távol lévő gyerekeinek: a tudatos anyaság talán begyógyíthatja a gyerekként kapott sebeket.
