Az utóbbi évek egyik legsziporkázóbb kortárs magyar drámájából, a társadalmi szatíra és a családi sorstragédia peremén mozgó Redőnyből készült előadást viszi idén a Művészetek Völgyébe az Orlai Produkció. A kreatív lendülettel, Ujj Mészáros Károly rendezésében készült produkció férfi főszerepét alakító Schruff Milán valósággal lubickol a vidéki bunkóból lett városi „kismenő”, a kétes ügyleteket bonyolító Attila szerepében. Semmiből jött kiskirályokról, egy negyvenbe hajló színész kilátásairól, a csapatmunka öröméről is szót ejtettünk Milánnal.
Milyen élmények, emlékek fűznek a Művészetek Völgyéhez? Korábban egy másik Orlai Produkcióval vendégszerepeltetek a fesztiválon...
Két előadást is játszottunk a Second Life-ból. Arra emlékszem, hogy rendkívül meleg volt, pláne úgy hogy nem volt légkondi. Nagyon kellemes hangulat emlékét őrzőm, bántam, hogy egyből vissza kellett jönnünk Budapestre. Tetszett a közeg, a taliándörgödi tó a régi malommal.
Mennyiben más a taliándörgödi színpadon állni, mint mondjuk a Belvárosi Színház vagy a 6Szín színpadán?
Ez mindig a helyszínen dől el, attól függ, hogyan reagál a közönség, amikor már játszunk. Örülök annak, hogy olyan emberekhez is eljutnak az előadások, akik Budapesten nem látnák őket. Mind a Second Life, mind a Határátlépések annyira univerzális témákat érintenek, bárhová visszük, szeretik a nézők. A művészeti fesztiválokban az a jó, hogy valóban oda koncentrálódik a figyelem és az emberek a minőségre számítva néznek előadásokat. Mondjuk az érdekes, hogy a Határátlépéseknél mintha kissé félnének a címtől, nem tudják pontosan, mire gondoljanak, az országhatár elhagyására, esetleg szakításra… De általában azon megy a vita, hogy melyik a jobb, a Second Life vagy a Határátlépések.
Ti magatok is „méricskélitek” ilyen szempontból a két darabot?
Sokan mondják a kollégáim közül, hogy a Second Life az élvezetesebb, szerkezetében, dramaturgiájában, témájában eljátszva a “mi lett volna ha” kérdésével. A Határátlépések mélyebb, más problémákat feszeget párkapcsolati, szülői, egzisztenciális téren. Kimondottan tetszik, hogy az előadás azzal indul, hogy Ötvös András arról beszél, mi is a testünk, mi felé rohanunk, hogy akarunk kinézni, minek akarunk megfelelni, aztán a végén ott ülünk az idősek otthonában és közben elment az élet…
Maros András Redőny című darabja igazi telitalálat, egyszerre nevetséges, fájdalmas, szívszorító látleletet fest, egy család drámáján keresztül, napjaink simlis, megúszós, átverős magyar valóságáról. Kezdettől láttad benne a nagy lehetőséget?
Olyannyira, hogy egyből szóltam Zöldi Gergely dramaturgnak, hogy minél előbb juttassa el Orlai Tibor kezébe az anyagot. Először a Nyílt Fórum felolvasó színházi előadásának résztvevőjeként találkoztam Maros András szövegével. Már akkor, amikor először olvastam, éreztem, hogy baromi jó. A közönség is visszaigazolta ezt azzal, hogy a felolvasás után közel két órás beszélgetést folytatott pszichológus részvételével. A nézők kimondottan jókat kérdeztek, például arról, hogy miért olyan gonosz a férj. Amikor már az előadásra készültünk, az író, Maros András beleírt egy utolsó jelenetet, ami árnyalja Attila karakterét, aki éppúgy áldozat a történetben, mint a felesége, akit átvágott, otthagyott.
Ismerős típus a bunkó modorú, zavarosban halászó, milliós üzleteket bonyolító karakter, aki mintha a rendszerváltás kori vidék terméke lenne. Valójában egy sodródó lúzer, aki nagy halnak képzeli magát.
Igazi örömjáték Attila szerepét játszani. Azt szeretem a Redőnyben, hogy olyan anyag, amit képviselni kell. Oda vagyok Maros András írásáért. Másra is igaz, de akkor születik meg a szöveg a színpadon, ha mindenki a helyén van és pontosan azt játssza, amit kell. És a Redőny ilyen.
Volt honnan meríteni az ügyeskedő karakterhez?
Ismerek ilyen embereket, akik mindig valami simlisséggel foglalkoznak. Úgy látom, manapság nekik áll a világ, főleg Magyarországon. Nemrég Balatonfüreden jártam egy legénybúcsún. A szálloda tősgyökeres füredi tulaja mesélt arról, hogy mekkora változás ment végbe az utóbbi időben. Azok az emberek, akik nem okosak, nem műveltek, nem tanultak, de kicsi gógyijuk volt, most úgy élnek, mint az a férfi, akinek Tihanyban van egy óriási villája, de Füreden bérel napi 300 ezerért egy rezidenciát. Kialakult egy réteg, amelyiknek pofátlanul sok pénze van. Nem tudom, hogy mit mondjak a gyerekemnek… Nekem még azt mondták a szüleim: tanulj fiam, akkor sokra viszed. Ma egy diplomás tanár 160 ezer forintot keres. A nagyon-nagyon jól ügyeskedők tudnak érvényesülni. Sokszor eszembe jut, hogy rossz vonaton ülök…
Lenne, ami elcsábítson?
Lassan 40 éves leszek, 11 éves korom óta színészettel foglalkozom. Ebbe pakoltam bele az életem, az energiám, mindent. Nem megy az, hogy bármi mást csináljak. Nem tudok profilt váltani. Megpróbáltam, de ezek kényszeres kapaszkodók. A Covid alatt eléggé kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, pont kiment két darabom, nem voltak előadásaim, újat nem tudtam próbálni. Orlai Tibor nagyon rendes volt, támogatott. Nem vártam el tőle, hiszen mégis csak egy üzleti alapú színházat csinál, vagyis annyit keresel, amennyit dolgozol. Lévén, hogy érdekel a technológia és régóta művelem a konzoljátékokat, elvégeztem egy drónpilóta tanfolyamot. Megtudtam, hogy a fotózás meg a videózás csak a sokadik a drónhasználatban. Az építőiparban és a mezőgazdaságban van rá igazán nagy igény, de nálunk ezeken a területeken még nem terjedt el.
Szakmailag mit tartasz a legnagyobb határátlépésnek?
2014 körül nagyon rossz hullámvölgyben voltam szakmailag, nem találtak meg feladatok. Pontosabban úgy találtak meg, hogy kiválasztottak egy filmre, ami rendkívül nehezen és sokára indult el. Többször is úgy volt, hogy elmarad. Figyelmeztettek, hogy nem tudok vállalni színházi munkákat, mert olyan sok forgatási napom lesz a filmben. Lemondtam a színházi évadomat, Tatabányán akkor még nem volt társulat, szabadúszóként három darabra szerződhettem volna. Egzisztenciálisan padlóra kerültem. Egy rendőrös sorozatba is belekerültem, ami végül mégsem jött össze, viszont felkészítést kaptam Krav Magából. Amint elkezdtem ezt az önvédelmi rendszert gyakorolni, fizikálisan és mentálisan is helyrerázódtam. És amikor már mindent elengedtem, közölték, hogy mégis csak elindul a Hajnali láz.
A Hajnali láz egy nagy mozikarrier indulása is lehetett volna. Számítottál egy filmes fordulatra a pályádon?
Kétszer is számítottam rá. Aztán kiderült, hogy semminek nincs igazán következménye. Következmények nélküli ország vagyunk, és ez bármire igaz. Viszont a színészet egy hosszútávú pálya és nem lehet tudni, hogy mikor indul be. Amikor 2007-ben végzősként leforgattam a Kalandorok című filmet, akkor szembesültem azzal, hogy ebből semmi nem következik. Mondjuk az is igaz, hogy akkor állt le a hazai filmgyártás… A Hajnali láz komoly, nagy szerep volt, megint elhittem egy pillanatra, hogy most lehet folytatás. Aztán kiderült, hogy nem. Nekem hét évente jönnek a filmek.
A hányatott szabadúszó évek után az Orlai Produkció valamiféle oázist, biztonságot jelent?
Mindenképpen. 2016-ban kerültem Orlai Tiborhoz, ahol olyan emberekkel találkozhattam megint, akikkel egy társulaton belül dolgoztam korábban Egerben. Azt éreztem, hogy hazaérkeztem a pajtásaimhoz. Megnyugvás velük lenni, amikor együtt játszunk, megemeljük egymást. Egyszer Ötvös András ugrott be Mészáros Máté helyett a Bocs, félrement!-be. És nem ám csak lejátszotta az előadást, mintha minket is felemelt volna. Nagyon büszke vagyok erre a csapatra, a közösségünkre.
Elég mozgalmas időket élünk: kettészakadt a színházi szakma, kettészakadt az ország, a kilátásaink sem túl kecsegtetőek a háborúval, a globális gazdasági válsággal. Ezek a külső körülmények mennyire befolyásolják a kreativitásodat?
Sajnos nem inspirálnak, inkább rettenetesen elkeserítenek, lehúznak. Próbálom egyre inkább kizárni a híreket, közben nem tudok elmenni mellettük, mert szeretek podcasteket hallgatni. Nem nézek tévét, de hála Istennek a YouTube-on vannak értékes tartalmak, azokat viszont szeretem hallgatni a politikai elemzésektől a szakmabeliekkel folytatott interjúkig bezárólag. Elegem van az egyik oldal, másik oldal felosztásból!
A Hullaégetőben a náci pártba agitáló barátot játszottál, akinek a propaganda szövegei visszaköszönnek egyes mai politikusok szájából.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy ahogy telt az idő a bemutató óta, egyre jöttek vissza a hétköznapokban a színpadon kimondott mondatok. Persze nem olyan szélsőségesen, mint 1938- 39-ben, amikor a darab játszódik. A propaganda működése azóta sem változott. Azért még nincs Magyarországon diktatúra, kimondhatjuk, amit gondolunk. Az viszont látszik, hogy van következménye annak, ha nem azt mondod, amit a kormánypárt elvár. Kisodródsz. De ugyanez volt akkor, amikor az ellenzék kormányzott.
Érezted valaha, hogy bizonyos szakmai körökhöz nem tartozol, mert nem vagy úgymond az ő emberük?
Persze, de oldaltól függetlenül. A budapesti kulturális elithez például nem tartozom. A baloldali elit mainstreamben nem vagyok keresett, nem forog úgy a nevem. Vagy olyasmiben is érzékelhető ez, hogy egy-egy munka, amit csináltunk nem kapott akkora figyelmet, amekkorát megérdemelt volna… Szerintem óriási hiba, hogy a Színikritikusok Díjánál tavaly megfeledkeztek egy olyan csapatról, mint az AlkalMáté Trupp, akik 14 éven át csináltak színházat. Színháztörténetet írtak. Az még nagyobb gáz, hogy a színészek közül csak egynek, Mészáros Máténak van Jászai-díja!
Te is Máté Gábor„iskolájából” kerültél ki, ő volt az osztályfőnököd a Színműn.
Az AlkalMátésok utáni osztályban végeztünk Ötvös Andrissal. Nagyon szerettem az egyetemre járni, ott nyílt ki nekem a világ. Amikor felvettek, újjászületettem, valójában akkor érkeztem meg. Soha nem fogom elfelejteni az útravalót, amit Máté Gábortól kaptam. Hogyan élj túl a színházban, sokszor magadra leszel utalva, neked kell kreatívnak lenni, gondolkodni egy jelenetről. Szomorú, hogy szétverték a SZFE-t. Azt senki nem vonja kétségbe, hogy kellett a változás, de nem ilyen módszerekkel.
A ti osztályotok nem akart együtt maradni?
Fiatalabbak voltunk, mint az előttünk járók. Ne gondold azt, hogy ők nem „ölték” egymást. Elég egoista, erős személyiségű emberek birkóznak ezen a pályán. Csak náluk az energia jó irányba ment el, született egy produktum. A mi osztályunkban a sok kis egoista fiatal versengett, le akarta nyomni a másikat. Talán negyedikre jutottunk el oda, hogy tudtunk úgy vizsgaelőadást létrehozni, hogy nem öljük meg egymást.
Mennyire látsz most előre a jövő évadot illetően?
Nemrég forgattam öt napot a Kelj fel és járj! című nagyjátékfilmben, továbbá bekerültem egy heti sorozatba, amiről egyelőre nem beszélhetek. Szeptemberben egy angol vígjátékkal kezdünk az Orlai Produkciónál. Évadot nehéz tervezni úgy, hogy kevesebben járnak színházba, mert kevesebb a pénzük. Érzékelem, hogy az a struktúra amiben működünk, nem fenntartható, kvázi társulat vagyunk, de közben mégsem, mert nem havi fizetést kapunk. Tibornak óriási teher lehet felelősséget vállalni ennyi emberért, évi három darabot kiállítani úgy, hogy mindannyian szerephez jussunk, ráadásul egy korosztály vagyunk.
Jövőre leszel negyven. Van szakmai hiányérzeted?
Elvileg ez egy jó kornak számít… Szívesen játszanék most már egy olyan szerepet, ami nagy kihívást jelent. Emlékszem, mekkora feladat volt Egerben Márton László A nagyratörő drámatrilógiája, a nyelvezete alapján őt tartom a magyar Shakespeare-nek. Vagy csinálnék egy monodrámát Dömötör Andrással, mint rendezővel. Ahhoz, hogy megtaláljanak a nagy lehetőségek, vidékre kell menni. Tatabányán mindig nagyon jó szerepeket kaptam… Elégedetlenség nincs bennem, nem gondolom, hogy mellőztek, hogy nem találtak meg feladatok. De szívesen mennék újra kőszínházba játszani. Elszoktam attól a feelingtől. Az érzés mindenképpen hiányzik…
