De kié lesz a kutya? címmel látható a Belvárosi Színházban az Orlai Produkció legfrissebb előadása Paczolay Béla rendezésében. A másfél órás színdarab, amely „válási komédia” címen fut, bár valóban temérdek okot ad a kacagásra, egyúttal el is gondolkoztatja az embert a kapcsolatok törékenységéről, miközben – ha már magad mögött tudhatsz legalább pár, házasságban eltöltött évet – jó néhány jelenet lehet fájdalmasan ismerős is.
Film a színpadon
Orlaiék nem először állítanak színpadra filmátdolgozást, láthattuk a Belvárosi Színház színpadán a dán sikerfilm, a Még egy kört mindenkinek színpadi verzióját, amely egy marék, a tökéletes véralkoholszinttel kísérletező tanárról szól, akik szép lassacskán belecsúsznak az alkoholizmusba (ITT írtam róla), vagy a Lavinát, amelyben pedig egy házasságot dúl szét a felismerés: nem mindenkinek ugyanolyan fontos a családja.
A De kié lesz a kutya? című darab Martin Rauhaus 2019-es vígjátékából merít, amely a színdarab bemutatkozója szerint „hatalmas filmsiker” volt hazájában – az IMDb-n azonban csak 5,7 pontot kapott, és a felhasználók is eléggé lehúzták. „Túl jó színészek egy dögunalmas sztoriban”, „sztereotipikus, klisés, fájdalmasan unalmas karakterekkel”, „menjen a pokolba a túl jól élő hamburgi külvárosi nép” – hangzott pár vélemény. Voltak tehát fenntartásaim (még látatlanul) a darabbal kapcsolatban, akárcsak a válási bohózat műfajával, az utóbbit illető berzenkedésem minden bizonnyal a Szeszélyes évszakok gyötrelmes és megalázó karikatúráiból, illetve a vicclapok rendkívül fárasztó házaspár-ábrázolásából ered, amikor is a férjek rendszerint tutyimutyi figurák, a feleségek pedig elviselhetetlen házisárkányok. És ha már az előítéleteimről kell színt vallanom, azt is elárulom, hogy a címmel is voltak gondjaim. Azt sugallja ugyanis, hogy két és fél évtized házasság után a feleknek már csak egyetlen komoly dilemmája akad: kihez kerüljön a válás után a kutya?
Nem nulláról indult tehát nálam a színdarab, hanem a mélygarázs legalább mínusz harmadik szintjéről, ám csodálatosan felküzdötte magát a felsőbb emeletekre.
26 együtt leélt év
Onnan tudom, hogy egy darab jó, és elgondolkodtató, hogy napokkal később is eszembe jut, előhozakodom vele baráti beszélgetések során, példálózom vele a frissen elvált, és a házasodni készülő ismerősnek is. Az új Orlai Produkció pedig épp ilyen, úgyhogy neked is meleg szívvel ajánlom.
Georg (Pataki Ferenc) és Doris (Szinetár Dóra) huszonhat évnyi házasság után a pszichológus kanapéján találják magukat. Szépen, viszonylagos kényelemben felnevelték a gyerekeiket, azok el is költöztek már otthonról, ám ekkor taposóaknaként robban Doris arcába a valóság: a férje viszonyt kezdett egy huszonéves lánnyal, szerelmes lett, élni, és legfőképp válni akar. Nem is pár-, hanem válási terápiára jelentkeznek be, hogy megpróbálják viszonylag békésen rendezni a véget, miközben arra is válaszokat szeretnének kapni, hogy mi vezetett el idáig. Huszonhat, ahogy mondani szokták, még gombócból is sok, ennyi idő alatt már sok házasságot a megszokott rutinok vezetnek, ami kényelmes ugyan, csak hát nincs benne semmi izgalom.
A pszichológust játszó Péterfy Bori parádésan hozza a neurotikus terapeutát, aki a saját személyes problémáival képtelen ugyan megküzdeni, a magánélete merő kudarc és kiábrándult keserűség, de a munkája során azért mégiscsak hasonló problémákban segít(ene) másoknak, úgyhogy némi kéjjel tapicskol a kliensei viszonyának drámai pillanataiban. Időnként a közönséghez is kiszól, azon buzgólkodva, hogy ha valakiben maradtak is Disney-mese-szerű illúziók a házasság sírig tartó boldogságát illetően, azt egy gúnyos kuncogással, egy odavetett félmondattal törje ripityára. Tőle tudjuk meg a statisztikákat is: míg a házas férfiak élete minőségileg sokkal jobb, a várható élettartamuk is hosszabb, mint az egyedülállóké, a nők csak és kizárólag akkor élvezhetik a házasság egészségükre gyakorolt pozitívumait, ha a frigy, amiben élnek, valóban boldog.
Háztűzőrző
De vajon mi számít ma boldog házasságnak egy nő számára? Az, hogy évtizedekig kiszolgálhatja és összetarthatja a családját, támogathatja a férjét, a gyerekeit nevelheti, a hagyományos gondolkodással szemben messze nem elég.
Egyáltalán nem kielégítő, hogy az ember a szerettei boldogulását segítheti elő. Erre ébred rá Doris is, aki, miután bő negyed életet lenyomott a társa mellett, egy szép napon szembesül vele: egy közhelyes történet áldozata lett, feláldozta magát, az ambícióit a családi békesség oltárán – ezek szerint teljesen hiába. A férje, aki egyik nap még azt állította, szereti (vagy legalábbis kegyeskedett azt válaszolni, hogy „én is téged”), másik nap faképnél hagyná egy olyan fiatal nőért (Lauráért, akit Bíró Panna Dominika alakít), aki korban a lánya lehetne, miközben gátlástalanul lelkendezik, mennyire felpezsdült a friss kapcsolattól, a föld felett jár, és újra képes érezni… (Mi pedig még sosem láttunk ilyet, ugye.)
Metamorfózis
Érdekes végignézni, hogyan alakul át az ülések során a házaspár két tagja. A férj az első alkalommal magabiztos, egész testbeszédéből sugárzik a frissen megtalált férfiasság, a feleségére, aki némi késéssel esik be, lesajnálón pillant, mint egy rég megunt tárgyra. Aztán mégsem teljesen úgy alakulnak a dolgai, ahogy szerette volna, beleesik abba a hibába, ami már Háy János remek darabjában, A lány, aki hozott lélekből dolgozott címűben is olyan plasztikusan ki van domborítva: egy fiatal nő arra az életre vágyik, amin a férfi már rég túl van. Míg az új szerelem gyerekeket és házasságot szeretne, ő valójában már leginkább békére vágyna. Ehhez képest visszakerült a startmezőre minden szempontból, ráadásul fektetheti le egy új viszony alapjait, feltételeit, szokásait.
Emellett azzal is szembesülnie kell, hogy míg ő vágyik a friss húsra, a fiatalos, ruganyos testre, a huszonéves szerető nem feltétlenül epedezik hosszú távon is utána, miután kielégítette vadászszenvedélyét. Dorison, a férjével ellentétben, ellenkező irányú változás érzékelhető, Szinetár Dóra pedig remekül hozza a szétesett, lelkileg a mélyponton lévő nőből a szabadságtól és önnön erejének felismerésétől megrészegült forradalmárt.
Másodlagos traumatizáció
Az is egy fontos szempont, és a darab nagyon jól bemutatja: mit okoz egy házasságot szétdúló robbanás a környezetben. A bombatölcsér ugyanis jóval nagyobb területet érint, mint magának a válófélben lévő párnak az élete. A detonáció a gyerekekig mindenképp elér, de gyakran érinti a közeli ismerősöket is.
Klaudia (Cseh Judit) és Peter (Adorjáni Bálint), a házaspár bizalmasai, barátai kénytelenek a saját kapcsolatukat is újra górcső alá venni, vajon biztosan mindent megtettek-e annak érdekében, hogy a hasonló sorsot elkerüljék. (Ahogy teszi ezt minden bizonnyal sok mindenki más is a nézőtéren.) Georg akkor döbben rá, mit veszített el, akkor kezdi el értékelni az unalmasnak megélt kényelmet, amikor úgy tűnik, végleg elveszítheti. De hát, ahogy a régi mondás tartja: ha kijött a fogkrém a tubusból, már nehéz visszanyomni.
Vajon mi elég indok ahhoz, hogy az ember kilépjen a házasságából? Lehet az unalom, a bizsergés hiánya elegendő motiváció? Mik azok az értékek, amik működtetik, és mit veszíthetünk, ha lecseréljük az ismeretlen, izgalmas másra? Mire ébredhet rá az ember akkor, ha kilökik a megszokott keretekből, és életében először felfedezi: tulajdonképpen nem is olyan rettenetes egyedül?
