Vannak történetek, amiknek nem tud jó vége lenni, menet közben akármennyire is ennek drukkolunk. Maros András Redőnye rá is cáfol a tézisre meg nem is.
Először muszáj a misszióról szólni: szerintem még mindig sokakban él az a tévképzet, hogy a kortárs magyar drámát inkább rejteni kellene a kíváncsi szemek elől, de legalábbis sötét stúdiószínpadokra bezárni, hogy csak az igazán elszántak nézzék őket, ha már annyira akarják. De hát ez egyfelől már jó ideje biztosan nincs így, másfelől meg a Színházi Dramaturgok Céhe néhány éve újragondolt, mostanra magát komoly programmá kinőtt vállalása, vagyis a Nyílt Fórum darabfejlesztő, edukációs tevékenysége meg tudja mutatni, hogy a kortárs magyar drámának igenis van helye a nap alatt.
Hogy valódi tere is legyen, ahhoz persze az ezeket a darabokat sorra bemutató színházak is kellenének, és ezen még azért kell dolgozni rendesen. A színházi struktúráról árulkodik, hogy a nagy kőszínházak megint mintha inkább maradnának az így-úgy átigazított, de azért mégis csak jól bevált klasszikusoknál, mindenesetre viszonylag ritkán kockáztatnak valódi kortárs magyar ősbemutatóval. Amikor a tuti kasszasikerre szakosodott Orlai Tibor vállalja egy ilyen szöveg premierjét – amúgy nem először története során, de a jelen helyzetben talán a legtöbbet kockáztatva –, akkor az önmagán túlmutat: példát és reményt ad.
Remény, na ez az, amiből nem jutott sok Maros András egészen friss, a Nyílt Fórum 2020/21-es kötetében olvasható drámájába. Olvasás és nézés után egyaránt kicsit bizonytalan vagyok abban, mikor játszódik a történet, miközben a hol egyszerre nagyon hangsúlyos és merőben általános: Magyarország északkeleti csücskében toporgunk egyhelyben éveken át, hogy aztán egy hosszabb pesti kitérőt követően ugyanott záruljon nem nagyon megnyugtatóan a történet. (Az időt csak azért nem tudom belőni, mert főhőseink ifjú szerelmesként 3200 forintért mennek ketten moziba Nyíregyen, ami mai vidéki mozijegyár, viszont a szövegben a hatvanas-hetvenes évek slágereiről ír a szerző, sőt Ujj Mészáros Károly rendezésében is mindenki a hetvenes-nyolcvanas évtized retróhullámát lovagolja meg a rendező által válogatott zenékben, Kiss Julcsi jelmezeiben egyaránt.)
Nem akarok ezen sokat rugózni, mondjuk azt egyszerűen, hogy a vidéki Magyarországon megállt az idő, és valószínűleg nem is tévedünk nagyot. Most az előadásról beszélek: Fekete Anna praktikus, könnyen utaztatható, stilizált díszletében a színpad szélén kihajtható táblák jelzik a helyszínt. A táblákon „svárda”, „snamény” meg hasonlók, és ennyi elég is; mintha ezek a települések meg a lakóik még annyit se érdemelnének a sorstól, hogy teljes nevükön emlegessük őket. A színpad közepén méretes, mozgatható-forgatható doboz, ami ajtóival, fiókjaival, oldalaival játssza el a különböző helyszíneket. Hátul bézs függönyök zárják a teret, már várom, és tényleg, a középső blokk elé egyszer csak begördül hátulról a címbeli redőny, ami ahhoz a bizonyos csehovi puskához hasonlóan működésbe is lendül majd.
Apropó, redőny: mindjárt jönnek az elismerő szavak, de előtte még egy utolsó kötözködést engedjen meg az olvasó. Értem én, hogy a redőny szimbólum, hogy ti. a kinti és a benti világ közötti határt jelöli, kiderül az is, hogy vidéken képes mást jelenteni, mint Pesten, hogy ebben a közegben bizonyos fokig a múlthoz ragaszkodás tárgyiasult emblémája lesz, nekem valahogy mindent összevetve mégis túl szimpla, vagyis inkább csak bele van pakolva a szövegbe, de a cselekményhez vajmi kevés köze van. Jó, jó, a végkifejletben lesz szerepe, nem is kicsi, de még így is forszírozottnak gondolom a bevetését: a Maros András által elmesélt történet ugyanis sokkal, de sokkal izgalmasabb és rétegzettebb annál, hogy egy fel-le húzkodott redőnnyel el lehessen intézni.
Szóval vidéki Magyarország, valahol az isten háta mögött kettővel. Pucold meg a krumplit, elfogyott a tejföl, hozz még tojást! Lagzira készülődés, anya és lánya perlekedése – elismerem, így leírva nem valami biztató a kezdés, sokszor láttunk már ilyet, vagy ha nem, különösebben akkor sem villanyoz fel a dolog. De a lényeg a részletekben rejlik, meg a remek színészi játékban: Lass Bea falusi anyatigrise a sok dioptria mögött évtizedeken át szünet nélkül gyanakodva, összeszűkült szemmel fürkészi lányát, akinek viselkedésében, öltözködésében, modorában csak kivetnivalót talál.
László Lili Éva szerepében olyan, mint egy friss, tavaszi fuvallat: világos, hogy el kell innen mennie, nem itt van az ő helye, vagyis... Ebből amúgy nem is csinál titkot, úgy tűnik, megcsinálja viszont a szerencséjét a lagziban, ahol rövid úton összejön Attilával: Schruff Milán vidéki zsebmacsója tenyérbemászóan taszító, miközben még sincs rá valódi okunk, hogy kételkedjünk a lány iránti őszinte érzéseiben, vagyis... Igen, Maros drámáját ezek a látszólag egyértelmű, aztán egy jól megválasztott ponton rendre kisikló, a szereplők által már nem kézben tartható szituációk működtetik, méghozzá remekül.
Az ilyen sztorikban utólag igazán okos az ember, és itt van is egy mindentudó narrátorunk Nándi, vagyis Éva és Attila fia személyében, aki retrospektíve számol be a történtekről. Pataki Ferenc a születése előtti időktől egészen saját felnőttkoráig narrálja, kommentálja, drukkolja végig szülei fordulatos, mégis kötött pályán haladó történetét. Jófajta humorérzékkel, ízléssel és iróniával látja el porondmesteri feladatát, és hiába sejtjük-érezzük, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége, a rokonszenves óriáscsecsemő elaltatja éberségünket, vagyis...
Na igen, muszáj, hogy a gépi kötött pulóvert viselő Hamupipőkéért sok-sok lóerővel érkező hercegről kiderüljön, hogy üzletfelei nem fognak a gazdaság fehérítéséért végzett tevékenységükért miniszteri elismerést kapni. Hogy pontosan mi a biznisz, ami mindjárt örvényszerűen rántja le a „boldog” párt, nem derül ki, mert hát ez nem is érdekes: a Redőnynek – már csak a narrátor hangsúlyos szerepeltetése miatt is – van egy erőteljes példázat jellege. És a példázat szükségszerűen lefelé haladó spirál alakját kell, hogy öltse. Ki kellene, talán ki is lehetne lépni az örvényből, hát hiszen ott áll a parton mentőövet lóbálva Berci, vagyis Attila öccse, Éva sógora. Rohonyi Barnabás öcs-sógor figurájának is sok elmeséletlen történet van a tarsolyában: az együttérző, rokonszenves, Éváért őszintén aggódó fiú mintha mindenben bátyja ellentéte lenne. Igen, ennek a mondatnak a végére megint kell egy szép nagy „vagyis”.
László Lili Évájának a magánya megrendítő és elkeserítő: az anyja, férje, sógora, sőt egyre nagyobb kisfia és közé jelenetről jelenetre egyre magasabb falak épülnek, míg végül egy mind a négy oldalról zárt cellában találja magát, ahol már csak üvölteni képes. László Lili hosszú, komoly utat jár be az előadásban: a várva várt remény megszületésétől a totális kilátástalanságig tartó, zsákutcákkal szegélyezett útvonalon odaadóan követjük. Éva különböző túlélési stratégiákat próbál alkalmazni, kevés sikerrel. Hogy a feleségnek mi a dolga a háztartásban, a férjnek meg az ágyban, arról anyjától kéretlenül is rendre értesül, és maximálisan megértem azt a kétségbeesett pillanatot is, amikor az anya által képviselt, erősen véleményes szerepmodell vészkijáratnak tűnik. Nem az, ennyit szpojlermentesen elárulok.
Ujj Mészáros Károly rendezése üdvösen nagy teret enged a színészeknek, akik szemmel láthatóan élvezik a jó ritmusú, apró, időben és térben ugráló jelenetekre tördelt szerkezete ellenére komoly szerepívek építésére is lehetőséget adó szöveg életre keltését. A sok reménytelenséget pedig végig ellenpontozza a jó minőségű humor: ha már így is, úgy is a szakadék felé tartunk, tegyük azt nevetve.
