Mind ismerjük a statisztikákat: hány család érintett személyesen, milyen sűrűn csattan el egy pofon házasságonként, milyen gyakran tárcsázzák a segélyvonal számát. A számbeli adatok a zord valóságukkal elég ijesztőek, ám ezeket az információkat is túlszárnyalta annak idején Péterfy-Novák Éva regénye. Az Apád előtt ne vetkőzz most alig pár méterre tőlünk, a színpadon elevenedik meg.
Egy család, két történet. A szálak összefonódnak a családban, de olyan módon, ahogy nem lenne szabad. Abban a közösségben, amelyet a szeretetnek kell(ene) összetartania. Ám ez a szeretet olykor rossz, beteg. Szeretettel takarózik néha az abúzus, melynek elszenvedője kiskorú. Gyermek, aki kötődni szeretne, s így könnyen félrevezethető. Ezt a folyamatot írta le regényében Péterfy-Novák Éva, s ezt állított színpadra Tasnádi István. A rendező Eszter és napapa kapcsolatára koncentrált, így a néző két embert láthat felnőni. Fiatalon igyekeznek megfelelni, kiérdemelni a szeretetet, amely romlott, beteges formában nyilvánul meg, s látjuk azt is, hogy a felnőttek hogyan élnek vissza a gyermeki szeretettel és bizalommal.
A darabot Péterfy Bori és Pataki Ferenc, a Szegedi Nemzeti Színház társulatától pár éve elköszönt művésze játssza. Ők foglalnak helyet a díszletben, egy ízlésesen berendezett, apró, modern nappaliban. Hideg kék a fal, középen festmény. Egy fiatal és egy idősödő ember kezét ábrázolja, szinte már összeérnek. A látványvilág hétköznapisága elgondolkodtató annak fényében, hogy Péterfy-Novák története a hatvanas években játszódik Miskolcon, a visszaemlékezések pedig a húszas évekig nyúlnak vissza. A mai díszlet emlékeztet arra, hogy a probléma valós, kézzelfogható, s napjainkban is égbekiáltó. Ebben a térben létezik a két szereplő, Eszti és Tatus. Az ő párhuzamos monológjaikon keresztül ismerkedünk meg történetükkel.
Péterfy Bori hátborzongatóan formálja meg az óvodás, majd később iskolás kislányt, annak minden naivitásával és gyermeki rajongásával együtt. Ijesztő végighallgatni, ahogy az idő múlásával eljutunk az elkerülhetetlen részletekig s végkifejletig, ahogyan játéknak, szeretetnek értelmezi nagyapja beteges gesztusait. Együtt nő fel általa a néző, s borzad el folyamatosan, miközben Eszter ráébred, mi is történt vele. Péterfy Bori Eszterének tekintete leginkább lefelé mered a darab során, mintha magának is félne beismerni, hogy valami nincs rendben. Mintha már gyerekként is érezné, hogy nem véletlenül kérik titoktartásra. És mégis elhiszi, hogy ez is egy formája a szeretetnek, méghozzá annak magasabb foka. Olykor Péterfi néhány másodpercre kibújik Eszter bőréből, és Patakira pillant. Ezekben a villanásokban már nem az áldozat ő, hanem a bántalmazó: például átlép Tatus egykori nevelőanyja, Klára szerepébe.
A Pataki által megformált nagyapa ellenben folyton az unokájára figyel, akkor is, mikor gyerekkora kálváriáját meséli el. Mintha megbocsátást várna tőle az évek alatt okozott zaklatásért, amit hangosan sohasem ismert el. Mintha őt szeretné meggyőzni, hogy elkerülhetetlen volt mindez. Annak ellenére, hogy Pataki karaktere egy szörnyeteg, Tasnádi – a monológjain keresztül – mégis hagyta megmutatkozni emberi oldalát. Látjuk, a bántalmazottból hogyan lesz bántalmazó, ám ez még nem menti fel őt. A kopott zakós (az is jellemez!) Pataki, ahogy a nyakát törölgeti zsebkendőjével, apránként eléri, hogy megértsük karakterét. És ettől az érzéstől a néző zavarba jön.
Ugyanakkor nem enged elszakadni a rideg tényektől sem. Sajnáljuk a férfit, aki meggyónja vágyait saját gyermeke iránt. (De hol? Nevelőanyja ágyában fekve.) Sajnáljuk, hogy a nevelőanya szerint ez nem más, ez csak szeretet. De azért nagyon mélyen fellélegzünk fel az előadás végén, mikor Tatus elhagyja a földi világot. Amíg a napapa egyszerre ébreszt szánalmat és vált ki undort, addig a csupán felemlegetett, passzív karakterek haragot gerjesztenek: ilyenek árvaház apácái vagy éppen a nagymama, mind elfordították tüntetően a fejüket a történtek elől.
A darab enged a miértek mögé látni, s próbál magyarázatot adni arra is, a bántalmazás, az abúzus miért van jelen több generáción át egy-egy család életében. Mert a történet végén felsejlik egy elvarratlan szál, amiből értelmet nyer az anyai intelem is: Apád előtt ne vetkőzz!
A válogatott monológok egyik többször visszatérő elemét feltétlenül meg kell említeni: tudniillik hogyan viszonyult akkor – és most is – a társadalom a pedofíliához, és a kiskorúak megrontásához, zaklatásához. Többségben vannak az elítélő és szörnyülködő hangok, ezek mégsem tudják elnyomni az áldozathibáztatók suttogásait: „biztos illegette magát a férfi előtt” és az ehhez hasonló megjegyzéseket. Mikor Eszter iskolájában híre megy, hogy egy 12 éves lányt az apja ejtett teherbe, a takarítónő ugyan a férfit teszi felelőssé, de a lányt nem kezeli tényleges áldozatként. Előkerül a vádaskodás, mármint hogy a lányka „nem viselte magát rendesen, ő provokált”. Ez a hozzáállás – az áldozatok igazának megkérdőjelezése – nem csupán kártékony, de sajnos napjainkban is jelen van, és fontos beszélni róla.
A darab folyamatosan feszült tempója, a téma súlya ellenére sem hagyta el senki a nézőteret a Thealter fesztiválon. A színészi játék a székhez ragasztott, s nem engedte el a tekinteteket, pedig a levegőben volt: sok ez egyszerre. Az Apád előtt ne vetkőzz olyan húsba vágó szókimondással beszél az abúzusról – családon belül és kívül – amitől lefagy az ember.
De szükség van rá. Nem prospektusokból és brosúrákból érhető meg ez a trauma, hanem ilyen színházi előadások révén. Nem volt szükséges megalkotni a nagyapa műhelyét, ahová csak a kiválasztott gyermek mehetett be, vagy ábrázolni az árvaházi bántalmazást. A rendező és a művészek sokat bíztak a fantáziára, s ettől még maradandóbb az élmény. Mert ha az előadás, a darab jó, akkor is tud beszélni a rémségekről, ha a színészek alig érnek egymáshoz, alig néznek egymásra.
