Ha nem foglalkozunk a filmjeinek vetítéseivel, Woody Allen akkor is sokszor, sokféle formában járt már Magyarországon. Itt forgatta például az 1975-ös Szerelem és halál című filmjét. Itt koncertezett 2007-ben a dzsesszzenekarával, amiben ő klarinéton játszott. A színdarabjait évek, évtizedek óta sikerrel játsszák. De ilyen még nem volt: a koronavírus-járvány alatt írt Brooklyni mese című darabjának Budapesten lesz a világpremierje a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkció előadásában.
A premier miatt volt lehetőségünk interjút készíteni a 88 éves író-rendezővel, az Annie Hall, a Manhattan, a Fogd a pénzt és fuss, a Hétalvó, a Férjek és feleségek, az Éjfél Párizsban és még megannyi klasszikus alkotójával többek között arról, hogy mégis hogyan jöhet össze egy ilyen bemutató, mi idegesíti a legjobban New Yorkban, és ha már a magyarok ilyen nagy rajongók, akkor Woody Allen mit tud a magyarokról.
Hogyan köt ki egy Woody Allen-színdarab premierje Budapesten?
Nagyon jó kérdés! New Yorkban a színház nagyon drága lett, egy új darabot bemutatni nagyon sok pénzbe kerül. A pénzemberek azt mondták nekem, hogy összehozzák nekem, ha egy olyan filmsztár lesz a főszereplője, mint, mondjuk, Robert De Niro. Én azt mondtam, hogy De Niro erre nem jó, én nem őt képzelem a szerepre. Csak akkor adtak volna pénzt, ha egy olyan ember lesz a főszereplő, aki alkalmatlan rá. Átadtam a darab szövegkönyvét az európai ügynökömnek, ő elkezdte körbeküldeni, és jöttek a visszajelzések, hogy Moszkvában és Budapesten is színpadra állítanák. Budapesttel már szerencsés voltam egyszer. Jól éreztem magam, amikor ott forgattam a filmemet.
Ilyen praktikus okok is közrejátszanak, hogy egy ötletéből színdarab lesz vagy egy film forgatókönyve?
Sokszor ilyen praktikus oka van. Néha valami jobban működik színdarabként. Néha egy kis változtatás kell, hogy film legyen belőle. Általában mire befejezem a szöveget, addigra tudom, hogy mi lesz a sorsa. De csak általában, mert néha ez egyáltalán nem igaz.
Ilyen premierek esetén bele szokott szólni bármibe?
Csak megkapják a szöveget, és ennyi. De mielőtt nyélbe ütjük a dolgot, mindig ellenőrizzük, hogy mennyire megbízható az a társulat, ami megkapja. Ha az a visszajelzés, hogy a producer és a rendező jól végzi a munkáját, akkor kockáztatunk. De dolgoztam én már magyar színészekkel, mind csodásak voltak. Nincs okom az aggodalomra, a rendezőnek is jó a híre, szerintem jó kezekben vagyok.
Írt egy tucat drámát, de nem szoktunk színházi rendezőként gondolni önre. Miért?
Nem annyira szeretek ott rendezni. A filmet jobban szeretem. A színház számomra rémesen unalmas, folyton ugyanazt kell megcsinálni újra és újra, ami, mondjuk, aztán hétfőn tökéletes, de kedden már nem. A filmek forgatásán hétfőn ha tökéletes, akkor felvesszük, és megvan örökre, sosem kell megismételni, nem fog elveszni. A film a lusta ember műfaja, én pedig bizony lusta vagyok. Ha szerepelek a filmben, amit rendezek, akkor ráadásul nem is kétszer olyan nehéz a munka, hanem kétszer olyan könnyű, mert nem kell elmagyaráznom semmit a színésznek. Mindig próbálok nagyon jó színészekkel dolgozni, velük viszont általában nem kell beszélgetnem soha. Jönnek a forgatásra, tudják, hogy mi a dolguk, és azt elvégzik. Az a legjobb ilyenkor, ha nem mondok nekik semmit, mert még a végén összezavarom őket. Jobb, ha befogom a számat. Kivéve akkor, amikor valamit rosszul csinálnak. De általában nagyon jó színészeket választok, ők jó színészek voltak azelőtt, hogy találkoztak volna velem, és utánam is jó színészek maradnak, szóval hagyom, hogy tegyék a dolgukat.
A darab főhősei gengszterek. Találkozott valaha legalább egy maffiataggal személyesen?
Nem ilyen emberek vettek körbe fiatalkoromban, de amikor gyerek voltam, akkor volt pár gengszter Brooklynban. Gyerekként ismertük őket. Mármint nem személyesen, de tudtuk, hogy kik azok, tudtuk, hogy ott lövik le az embereket, ott meg eltemetik őket, ez mindennapos dolog volt. Amikor elkezdtem hivatásos komikusként dolgozni, és Las Vegasban léptem fel, akkor ott néha találkoztam olyanokkal, akiknek közük volt a szervezett bűnözéshez, vagy az igazán nagymenő gengszterekhez. Csak futólag találkoztam velük, de pontosan olyanok voltak, mint amilyennek elképzeli őket az ember. Pontosan úgy néztek ki, ahogy Hollywood ábrázolja őket, mindig nagyon jó stílusuk volt, és illedelmesek is voltak hozzá. Kedvesek voltak, bőkezűek. Nem szörnyű gonosztevők voltak, hanem kellemes úriemberek, akik mellesleg professzionális bűnözők voltak, akik néha megölettek másokat.
A Brooklyni mese a harmincas években játszódik. Nosztalgiával tekint vissza erre az időszakra?
Főleg azért is kellett abban a korban játszódnia, mert akkoriban a gengszterek még nem voltak olyan okosak, utána már elkezdtek egyetemre járni, többet törődtek a technológiával, és így tovább. De igen, érzek nosztalgiát, bár a harmincas évek végén csak négyéves voltam. A negyvenes éveket már sokkal jobban ismertem. A nosztalgiát pedig a régi idők New Yorkja iránt érzem leginkább, a tízes, húszas, harmincas, negyvenes évek iránt. Onnantól a város elindult lefelé a lejtőn, amikor megjelentek a kábítószerek.
Hogyan viszonyul most New Yorkhoz?
Szerintem a város most egy nagyon rossz időszakban van. Majd biztos visszatalál, de egyelőre a poszt-Covid idejét éljük. Sokan nem tértek vissza az irodákba, otthonról dolgoznak, ezért a város egy része teljesen üres. Kültéri bódékat telepítettek a járdákra az éttermek, de közben New York az nem Párizs, nem egy város, ahol kint lehet vacsorázni. Közlekedni teljesen lehetetlen. A legnagyobb átok pedig a biciklisek. Egyszerűen nem tartják be a szabályokat, de közben sosem vonják őket felelősségre. Ha ilyen törvénytelenül vezetnének az autósok, akkor naponta halnának meg gyalogosok! Mivel elterjedtek azok a kültéri bódék, több a patkány is. De majd helyrebillen minden, minden nagyszerű városnak, Párizsnak, Rómának, Barcelonának, Budapestnek is vannak hullámvölgyei.
Szokott még kimozdulni, színházba vagy moziba járni?
Persze! Pár napja voltam színházban. Filmeket annyira már nem nézek. Régen volt vagy millió mozi New Yorkban, de mind bezárt, mert mindenki már a tévéjén néz filmeket. Szörnyű. Szörnyű csapást élt át a mozi intézménye Amerikában. Én úgy nőttem fel, hogy csodás mozikba jár az ember, ahol csodás filmeket néz. Manapság meg már alig van hova menni. Ha bemutatnak egy filmet moziban, nem sokkal később már lehet is a tévében nézni. Harcolni kell azért, hogy mozikba kerüljön a filmed. Ha te vagy Martin Scorsese vagy Francis Ford Coppola, akkor kapsz pár hetet ott. A színházcsinálás pedig olyan drága lett, milliókat kell összekaparni egy Broadway-darabra, hogy elkészüljön. Többe kerül, mint egy filmem! Egy musical kétszer annyiba kerül, mint amennyibe a Coup de chance, a legutóbbi filmem került.
Pár napja Robert Downey Jr.-t nézte meg a Broadwayn, ugye? Milyen volt?
Mindig jó élő színházat látni. Robert Downey Jr. nagyszerű színész, ráadásul a darab a mesterséges intelligenciáról szólt. Nagyon élveztem.
Budapesten több darabját játsszák nagy sikerrel, a magyar nézők értékelik ezt a brooklyni humort. Mit tud a kelet-európai humorról?
Semmit. Ismerjük Molnár Ferencet és Gábor Zsazsát. Mi Amerikában nagyon provinciálisak vagyunk, én is az vagyok. Tudjuk, mi az a Párizs, hol van London, merre van Róma. Aztán onnantól kezdve már kezd halványodni a tudás. Csehországot már nem ismerjük annyira. Amikor a Szerelem és halálhoz kerestem helyszíneket, elmentem az akkori Jugoszláviába is. Azzal a régióval sem vagyunk túlságosan tisztában. Én már egy picit igen, és egy picit Budapesttel is. A művészek azok, akik megtestesítenek számunkra egy országot. Egy olyan művész, mint például Bartók Béla.
