Mi történik, ha brooklyni maffiózók megismerkednek a reneszánsz művészettel? Erről a találkozásról szól Woody Allen a koronavírus-járvány alatt írt színdarabja, a Brooklyni mese, amelyet október elejétől a Belvárosi Színházban is látni lehet, az Orlai Produkció előadásában. Az Annie Hall, a Hannah és nővérei és persze a Lövések a Broadwayn rendezőjével igazi brooklyni gengszterekről, az eredetinél is jobb filmfolytatásokról és a szülei művészi fogékonyságáról beszélgettünk – meg arról, hol késlekedik az ötvenegyedik Woody Allen-film.
A Brooklyni mese abban a városnegyedben játszódik, ahol ön is felnőtt. Oda viszik eltemetni a hullákat a New York-i gengszterek, mondja valaki a színdarabban. Gyerekkorában találkozott igazi brooklyni gengszterekkel?
Nem ismertem őket, de ott voltak körülöttünk, nagyon is érezhető volt a jelenlétük. Brooklyn több negyede is hírhedt volt emiatt, mert olyan mélyen áthatotta a szervezett bűnözés. A saját környékemre is jutott maffiózókból elég. Mindennapi beszédtémáink közé tartoztak, tudtuk a nevüket meg a bűnlajstromukat.
Amikor végül elköltözött Brooklynból, örült, hogy búcsút inthet nekik?
Véglegesen csak akkor jöttem el onnan, amikor huszonegy évesen először megnősültem és beköltöztünk Manhattanbe. Ennek a városrésznek egészen más atmoszférája van. Persze ma már Brooklyn is megváltozott. Dzsentrifikálódott, tele van fiatalokkal, művészekkel, értelmiségiekkel. Sok a külföldi, igazán ezerarcú kerület lett belőle. Biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben még meghatározóbb lesz a jelentősége New Yorkon belül. Pláne, hogy Brooklyn eleve jó nagy.
Mostanában is szokott visszajárni látogatóba?
A saját régi környékem speciel már nem olyan kellemes, mint gyerekkoromban volt. De, gondolom, nemsokára azt is utoléri a dzsentrifikálódás, és jól megdrágul majd. Akkor azért szebb lesz.
Új darabjának főhősei gengszterek, biztosan emiatt emlékeztetett engem ez a történet egy harminc évvel ezelőtt bemutatott filmjére, a Lövések a Broadwayn címűre. Abból még musicalváltozatot is írt tíz éve, pedig nem szokta újra elővenni a korábbi munkáit. Olyan történet ez a New York-i gengszterekről, amiről mindig eszébe jut valami új?
A darab egy vicces ötletemből indult, mármint szerintem vicces volt – lehet, hogy a környezetem nem értene egyet. Szóval abból indultam ki, hogy ezek a maffiózók ráteszik a kezüket egy Raffaello-festményre, és elgondolkodnak rajta, mi is az a művészet és mitől szép. A koronavírus-járvány alatt befejeztem a darabot, odaadtam az ügynökömnek, és hamar talált rá külföldi érdeklődőket, nemzetközi színtársulatokat. Magyarország volt az első, ahonnan jelezték, hogy színpadra állítanák a Brooklyni mesét. Valamikor, régen Budapesten forgattam a Szerelem és halál című filmemet, ami viszonylag sikeres lett, ezért jó szívvel emlékszem a városra. Később a zenekarommal is koncerteztünk arrafelé.
A közelmúltban adott interjúiban sokszor panaszolja, hogy egyre nehezebb összegyűjtenie a költségvetést egy-egy újabb filmre. Folytatásokban nem gondolkodik? Úgy képzelem, az Annie Hall 2-re még a mai Hollywoodban is villámgyorsan összejönne a pénz.
Mindig ellenkeztem, amikor producerek arra próbáltak rávenni, hogy forgassak folytatást valamelyik filmemhez. Engem csak az új ötleteim érdekelnek, a filmezés üzleti oldala pedig a legkevésbé sem. Ha elkészülök egy filmmel, látni sem akarom többé. Továbblépek a következőre.
Jó, de azt azért csak elismeri, hogy vannak folytatások, amik jobbak, mint az eredeti. A Frankenstein menyasszonyát, A keresztapa 2-t, A Birodalom visszavágot szokás ilyenkor emlegetni.
A keresztapa 2 esetében egyetértek. Az igazi remekmű, és szerintem is jobb, mint az első. Azt hiszem, a másik kettőt nem láttam, amit említett, és nem is izgatnak különösebben. A keresztapa 2 az első világának kiterjesztése. Nem a pénz miatt csinálták az alkotói, hanem azért, mert szerették a mozit.
A saját filmjeivel kapcsolatban ugyanezt nem tudja elképzelni?
Nem én. Túl sok ötletem van, és azokat sem fogom tudni megvalósítani, mielőtt meghalok.
Szóba került, hogy a Brooklyni mesében komoly szerepet játszik egy Raffaello-festmény. Ön is műgyűjtő?
Nem vagyok az. Nagyon szeretek múzeumba járni, a manhattani otthonunktól sétatávolságra világszínvonalú múzeumok, képtárak találhatók. De én magam soha nem gyűjtöttem valódi műkincseket. Olyan hobbinak tűnik, ami könnyen megszállottá teheti az embert, ráadásul elképesztően drága. Nem vagyok elég gazdag hozzá. Körbesétálok a környéken, és annyi Matisse-t, Picassót, El Grecót látok, amennyit csak szeretnék. Amikor először Manhattanbe költöztünk az akkori feleségemmel, a Metropolitan múzeummal szemben laktunk. Mindennap délután négykor befejeztem a munkát, átmentem az utca túloldalára, és záróráig a múzeumban lebzseltem. Éveken át a Metben töltöttem napi egy órát. Azt hiszem, az egész akkori gyűjteményt megismertem, megvoltak a kedvenceim a reneszánsz művészek közül, az impresszionisták közül. Sőt, az egyiptomi múmiákat meg az amerikai alapító atyák dokumentumait is tüzetesen tanulmányoztam. Gyerekkoromban pedig a modern művészetek múzeumába lógtam be, iskolai hokiedzés helyett.
Gyerekkorában akadt olyan művész vagy egy konkrét műtárgy, akiért vagy amiért a szülei lelkesedtek?
A szüleimet az égvilágon semmi nem érdekelte, aminek bármi köze lehetett a művészethez. Nem szerették a színházat, a könyveket, a filmeket. Soha életemben nem vittek színházba vagy múzeumba. Nagyon rendes emberek voltak, de a művészet hidegen hagyta őket. Apám inkább baseballmeccsre vitt. Otthon csak egyetlen könyvünk volt, az is gengszterekről szólt. Fogalmam sincs, a saját művészi érdeklődésem honnan ered, mert hogy nem a szüleimtől, az biztos. Hallgattam a rádiót, beszélgettem a barátaimmal, talán ennek a hatására kezdett el foglalkoztatni a művészet. De én vagyok az első a családunkban, akit érdekel az ilyesmi.
Mit szóltak a szülei, hogy művészettel akar foglalkozni, ami ennyire idegen tőlük?
A javukra írom, hogy rendkívül támogatók voltak. Ha ezzel akarok foglalkozni, ám legyen, őket nem zavarta. Sőt, annak kifejezetten örültek, hogy jól keresek a művészeti területen. Szinte még tinédzser voltam, amikor már annyi pénzt kerestem egy hónapban az írással, amennyit ők ketten együtt sem kaptak. Szóval természetes, hogy bátorítottak, mert ami engem érdekelt, fedésben volt azzal, ami őket érdekelte. Azaz a pénzkereséssel.
Tavaly mutatták be ötvenedik nagyjátékfilmjét, Coup de chance címmel. 2024 őszén mekkora esélye van, hogy elkészülhet az ötvenegyedik Woody Allen-film?
Ha valakinél ott van rá a költségvetés, lépjen elő! Akkor megcsinálom. Amihez viszont nincs kedvem, mert a fél életem ezzel telt, hogy magam kajtatok a pénz után. Munkaebédek, konferenciahívások tucatjai kellenek hozzá, hogy összejöjjön egy kis pénz innen meg még egy kicsi onnan. Ebben elfáradtam, unom, és öreg vagyok hozzá.
De elő tudna húzni egy forgatókönyvet a fiókból, ha a nagyvonalú támogató befordulna a sarkon?
Így van, a forgatókönyvek ott várják őt a fiókban. Ha befejezek egy forgatókönyvet, rögtön mehet is a fiókba! Nem is kell megrendezni belőle a filmet, a művészi kifejezésvágyam máris lecsillapodott. És jöhet a következő forgatókönyv.
