Ónodi Eszter 1998 óta tagja a Katona József Színháznak, ám az évek során rengeteg filmmel és színházi vendégszerepléssel is letette a névjegyét a szakmában, miközben igyekszik egyensúlyt tartani választott szakmája és a családja között. Legközelebb a Belvárosi Színházban lesz látható a Jadviga párnája különleges színpadi adaptációjának címszerepében. A feladat összetett, de ahogy a színésznő mondja, épp ez az, amire vágyik.
A Jadvigáról elég határozott előképed van, hiszen a regényből készült filmben Irmust, Jadviga barátnőjét játszottad. Mi volt az első gondolatod a színpadi adaptációról?
Ónodi Eszter: Nagyon örültem az Orlai Produkció felkérésének és ez most tényleg nem píárszöveg. Amikor a film kasztingjára készültem, gondoltam, utánaolvasok, és megesett velem a klasszikus sztori. Egyszerűen
nem tudtam letenni a könyvet. És mivel az utóbbi időben nagy divatja lett a regényadaptációknak, nem igazán lepődtem meg. Annak pedig külön örültem, hogy maga az író, Závada Pál alkalmazta színpadra a szöveget. Závada beszélt is arról, hogy amikor a történet megfogant benne, először színpadra szánta.
Ez azért is érdekes, mert a regény több évtizedet ölel fel, sok szemszögből, sok szereplővel.
Ónodi Eszter: Nyáron újra elolvastam a regényt, hogy Jadviga szemszögéből is lássam a dolgokat, és magam is azt gondolom, hogy lehetetlen vállalkozás lenne az egész regényt színpadra állítani. Inkább úgy gondolok rá, hogy egy kortárs magyar színdarabot próbálok, amihez nagyon sok esetben fogódzót, sorvezetőt nyújt a regény. Azt persze nem tudja letagadni a szerző, hogy férfi, így az előadás is főként Ondris nézőpontjából láttatja a világot. De ez nem is baj, hiszen így megmarad Jadviga kiismerhetetlensége és titokzatossága. És bár bizonyos helyzetekben azért előkerül a realista játékmód, Ladányi Andrea mozgásvilága és a folyamatos zene azért elemeli a cselekményt.
Jadviga összetett személyiség, egyszerre angyal és démon.
Ónodi Eszter: A romantikus lányagyunk felnagyítja a tulajdonságait, így nekem az a dolgom, hogy Jadvigát emberivé tegyem. Ez nem egy lányregény, hanem egy modern problematika, egy szerelmi háromszög a maga perverz és velejéig romlott hátterével. Ilyen értelemben pedig a görög tragédia műfaja sem áll távol ettől az adaptációtól. Nem is véletlen, hogy vannak benne karénekek, melyek a múltból elhallgatott, ki nem mondott történeteket éneklik meg.
Mi ebben az emberi és valóságos?
Ónodi Eszter: Hogy ennek a nőnek pokoli gyötrelem a két férfi közti őrlődés. Az egyik helyen a biztonságot és a szürke unalmat találja, a másikon a bizonytalan és kiszámíthatatlan szenvedélyt. Egyikre se lehet egy életet alapozni, ráadásul Jadviga két gyermeket is szül, így tehát nem ribanc, hanem családanya. És hiába próbálja megtalálni a normális életet, folyamatos akadályokba ütközik, ráadásul mintája sincs, mivel árva gyerekként került az angolkisasszonyok intézetébe. Ő semmiképp sem vamp vagy femme fatale, és talán az előadásnak is szándéka, hogy néha neki is igazat adjunk, ne csak Ondrisnak.
És emellé jön még az ének és a tánc…
Ónodi Eszter: Én mindig kifejezetten keresem a kihívásokat, azokat a helyzeteket, amikor valami egészen őrült dolgot kell csinálni. Ráadásul olyan emberekkel dolgozhatom együtt, akikkel korábban nem volt alkalmam, így eleinte a kíváncsiság és az újdonság varázsa is hajt.
Ahogy a Musik, musikk, musique és a Virágos Magyarország sem rutinfeladat egy prózai színésznek.
Ónodi Eszter: A Musik próbáján Pelsőczy Réka, amikor már érezte, hogy az előadás kicsit cirkuszi világot fog ölteni, megkérdezte, ki milyen attrakciókra képes. Nekem pedig nagyon jól jött, hogy az Aglaja című filmben – amelynek szintén októberben lesz a bemutatója – volt egy karikaszámom. De mindkét előadás a Katona produkciója, így ezekre nem én „jelentkeztem”.
Talán nem véletlen, hogy rendre izgalmas, különleges feladatokkal találnak meg.
Ónodi Eszter: Az biztos, hogy mindig mindenkinek megadom az esélyt akkor is, ha furcsának tűnik a feladat. Sosem akarok felesleges akadályokat gördíteni egy produkció elé. Nem tartom magam hisztisnek, fát lehet vágni a hátamon. Bár alkatilag sokan azt látják bennem, hogy félelmetes primadonna vagyok, de ez nem igaz.
Sok mindent látnak még benned, hiszen a szerepeid elég különbözőek.
Ónodi Eszter: Szerintem ez oda-vissza hat rendezők és színészek között. Örülök, ha mindig másfajta szerepet kapok, de ha egymás után több hasonló karaktert játszom, feltámad bennem a vágy, hogy megkülönböztessem őket egymástól. Nem szeretem a rutint. Ha elkezdeném unni magam a színpadon, azt a néző is észrevenné.
Ez azt jelenti, ha egy előadás évek óta a színen van, azt már nem igazán szereted?
Ónodi Eszter: A Top Dogs az egyetlen nagy szériát futó előadás, amiben szerepelek. Ebből a háromszázadikat játsszuk szeptemberben, de ez egy improvizációban gazdag, képlékeny előadás, és nagyon nagy szerep jut az aktuális napi állapotunknak is. Vagyis nincs belőle két egyforma. De ha a Portugál összes eddigi előadásában nekem kellett volna játszanom, abba azért belebolondultam volna. A legizgalmasabb számomra mindig a próbaidőszak, és nem nagyon szokott vérezni a szívem, ha levesznek egy előadást. Persze A kétfejű fenevadat azért mindannyian megsirattuk. Gyönyörű volt a Weöres-szöveggel bánni. Először ijesztő volt, és attól féltünk, nem fogjuk tudni jól elmondani, és a nézőknek se jön le majd belőle semmi, aztán mégis nagyon működött.
A változatosság a kollégák szempontjából is izgat?
Ónodi Eszter: Tavaly decemberben úgy alakult, hogy a Katonán kívül a Bárkában, a Nemzetiben és a Vígszínházban is játszottam. Ezeket a lehetőségeket nem én kerestem, de az is igaz, hogy én nem vagyok kizárólagosan egy rendezőhöz köthető színész. A személyiségem szabadságvágyat hordoz és azt, hogy nagyon könnyen rá tudok hangolódni más társulatok és új partnerek hullámhosszára. Mert mindenen túl a színészet mély, ősi, prímér nyelvezet. A Jadviga próbáin is, ahol Gáspár Sanyin és Lukáts Andoron kívül az összes többi színésszel most dolgozom először, rögtön működött a metakommunikáció mindenkivel már a második napon. Van az egészben valami gyönyörű magától értetődőség. De egy ilyen feladat után azért mindig jó visszamenni a társulatomba.
Épp a Katonáról tartották mindig, hogy az egy zárt közösség.
Ónodi Eszter: Valóban volt egy ilyen előítélet jó pár évvel ezelőtt, hogy még egy szinkronszerepre se hívtak minket, mert úgyse engednek el. De ez azért már változóban van, nemcsak az igazgatóváltás miatt, hanem mert maga a világ is változik. Muszáj folyamatosan jelen lenni mindenütt, hiszen elképesztő a verseny az egyre kisebb pénztárcákért. Ebben az évadban is több új feladatod lesz.
Ónodi Eszter: Idén a Jadvigán kívül a Katonában Mohácsival dolgozom majd Goldoni A nyaralás című darabjában és Dömötör Andrással Marius von Mayenburg Mártír című drámájában, melynek tavaly áprilisban Berlinben volt az ősbemutatója. Az egész évadom arról szól, hogy új embereket ismerhetek meg. Ráadásul a gyerekszülésem óta nem fordult elő, hogy egy évadban ilyen sok bemutatóm legyen. De mivel a gyerek már 7 éves lesz, így talán belefér.
Most már könnyebb egyeztetni az életed a színházzal?
Ónodi Eszter: Eddig királynői helyzetem volt, úgy érzem, egyensúlyt tudtam teremteni a család és a munkám között. Persze iszonyatos energiát és szervezőkészséget igényel a napjaim beosztása, de mindezt én választottam. Én akartam anya és színésznő is lenni, így életem egyetlen percét sem érezhetem nyűgnek.
Szepesi Krisztina
