Ha tapintatos, és nem akkor szül, amikor az orvosa szabin van, ha nem kapja el a fertőzést, ami miatt halott gyereket kell megszülnie, és ha nem élvezi, hogy verés után simogatást kap, akkor ennek a fiatal anyukának már négy egészséges gyereke lenne. De kettő van. Tenki Réka alakítja a színpadon Péterfy-Novák Éva Egyasszonyát. Cseppet sem érzelgős mondatai egy anya lelkiismeret-furdalásáról és a kiszolgáltatottságról szólnak.
Paczolay Béla rendezésében állították színpadra a Jurányiban Péterfy-Novák Éva Egyasszony című történetét, amely két évvel ezelőtt még terápiás célból megírt blognak indult, majd sikerkönyv lett belőle, most pedig monodráma. Az Egyasszony tulajdonképpen egy hosszú feldolgozási folyamat végeredménye, Péterfy-Novák gondos részletességgel, harminc év után számolt be mindarról a szörnyűségről, amin fiatal anyukaként keresztül kellett mennie.
Csak röviden: 22 évesen egy olyan gyereket hozott a világra, aki azért lett „somatomentálisan és mentálisan is súlyosan sérült csecsemő”, mert az orvosa felgyorsította a szülést, hogy időben odaérjen a teniszedzésére. A műhiba végzetesnek bizonyult, és a kislánya a neki jutott hét évét úgy élte le, hogy még cipő sem volt soha a lábán, mert nemhogy beszélni, de járni sem tudott. Péterfy-Nováknak ugyanabból a házasságból lehetett volna még egy gyereke Zsuzsi mellett, de végül egy fertőzés miatt már csak a halott fiát szülhette meg. A házassága is pokol volt, akkori férje rendszeresen bántalmazta őt.
Könyv egy pillanatra sem fogalmaz érzelgősen és terjengősen, inkább kíméletlenül őszinte, kopogós, rövidre zárt mondataival tényszerűen írja le mindazt, ami a szerzővel történt. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy kellő idő telt el a történések és az írás között. A szerző képes a fiatal, kétségbeesett és tapasztalatlan énjére objektívan tekinteni, és az akkori egészségügyről, orvosokról anélkül kemény bírálatot mondani, hogy bárkit is konkrét jelzőkkel minősítene. Péterfy-Novák kizárólag azokat a vádakat sorolja, amikkel fiatal anyukaként ostorozta magát, de végül felmentést ad ezek alól huszonéves énjének.
Mindez azért fontos, mert az előadás teljesen más. Itt nem a visszaemlékezésen, vagy a terápián van a hangsúly. A visszatekintő írónő egyáltalán nincs jelen, a nézők csak a szerencsétlenül járt fiatal lányt láthatják a színpadon 1984-ből. Ezért azoknak, akik ismerik a szöveget, zavaró lehet az elején, hogy Tenki Réka a sorokat író narrátorhoz képest egy hebrencs lányt alakít, aki egy kicsit hadarja azokat a mondatokat, amelyeknek súlyosaknak kellene lenniük. Míg Péterfy-Nováknál az egyszerű tőmondatok arra késztetnek, hogy mindegyik után egy fél pillanatra megálljunk, addig Tenki erre nemigen hagy időt.
Ettől függetlenül sikerül ugyanazt az őszinte hangot megütnie, amit a könyvből ismerünk, és egy idő után a kezdeti kapkodás is megszűnik.
Előttünk válik a fiatal lány anyává, aki a napi 24 órát megkövetelő ügyeletben ápolja mozogni képtelen gyerekét. Magáévá teszi azt a józan gondolkodást, ami egyébként a legtöbb anyára jellemző, hogy bármilyen beteg is legyen a gyereke, nem sopánkodik, nem panaszkodik, csak teszi a dolgát. Még úgy is, hogy az orvos már az elején megmondta: a gyerek a legsúlyosabb epilepsziában szenved, és nem fogja megérni a felnőttkort.
A szöveg akkor üt a legjobban, amikor Tenki Réka kifelé szóló, általában ironikus megjegyzéseket tesz a nő kiszolgáltatott helyzetére és az abból fakadó képtelenségekre. Például amikor az orvosok sürgetik az anyát, hogy szüljön gyorsabban, vagy amikor a kétségbeesett kérdéseire konkrét válaszok helyett csak annyit mondanak, hogy ők nem tudhatják, hiszen nem jósok. Elképedünk akkor is, amikor az orvos az anya méhében fejlődő magzatra csupán annyit képes mondani, hogy „valami nem ötös” vele. Ugyancsak szomorú és abszurd, amikor a szakmabeliektől elhangzik a kérdés, hogy „na, miként van az anyuka?”, miután egyébként egy éjszakán át kellet várnia arra, hogy a méhében hordott, alultáplált gyerekére hasson a befecskendezett méreg, és mire eljön a reggel, már a halott babát kelljen megszülnie.
Az előadás két részből áll: az első felében azt látjuk, ahogy az anya a ráosztott sorsát vállalva sodródik, és tőle telhetően megpróbál a gyerekének mindent megadni, agresszív férjétől pedig megszabadulni. A második részben Tenki Réka, aki eddig a kórházi rendelőt idéző teret kihasználva mozgott, és hol elfordulva, vagy egy paraván mögül beszélt, átöltözik, leül középre, és a továbbiakban a közönséggel szembenézve folytatja a teljesen elsötétülő színházteremben. Innentől kezdve már a közönség sem mocorog, a levegőt vágni lehetne. Ekkor meséli el, hogyan halt meg a lánya.
És ekkor hangzik el az egyik kulcsmondat is: „gyáva, szar alak vagyok”. Ő ugyanis tudta, bizonyos volt benne, hogy amikor behívták a lányához az intenzívre, akkor utoljára láthatta őt, mégis magára hagyta abban a rideg, fertőtlenítőszagú kórházban, az utolsó pillanatokban nem volt képes a gyerekével lenni.
Az önvád azonban nem csak most, hanem mindvégig ott húzódik a mondatai mögött. A legbeszédesebb az „én csak fejem a mellemet/tejemet” ismételgetése, amely voltaképpen azt jelenti, hogy bár a kórház dolgozói rettenetesen átlátszóan és ügyetlenül próbálták meg eltitkolni előle, hogy a gyereke rendellenességgel született, ő erről nem akart tudomást venni. Az anya nyíltan egyszer sem panaszkodik senkire, nem említi a műhibát sem, és a saját gyengeségét okolja azért is, amiért nem hagyta ott hamarabb a férjét. Mint mondja: a verések után mindig jött a sűrű bocsánatkérés, a kedvesség, a simogatás, ilyenkor érezte szeretve magát, a másnapokért volt érdemes élni.
De a személyes vívódáson a lelkiismeret harcain kívül az előadás szól a test teljes kiszolgáltatottságáról és a 80-as évek katasztrofális magyar egészségügyéről is, amely bizonyos tekintetben azóta sem változott. Szól az orvosokról – jelzésértékű, hogy szinte kizárólag férfiak, akik nem merték vállalni a felelősséget a rosszul levezetett szülés következményeiért.
Kemény kritikát fogalmaz meg mindazzal szemben, amit nemcsak a szülészet-nőgyógyászati osztályon lehet tapasztalni, ha az egészségügyi dolgozók embertelenül, durván vagy akár dilettáns módon kommunikálnak a páciensekkel. Amikor a nehéz pillanatokban, az egyértelműség helyett inkább azt mondják: „nem vagyunk jósok”, meg, hogy a „gyereke exitált”, ahelyett, hogy azt mondanák, nem tudjuk, mi fog történni, sajnáljuk, de meghalt a gyereke.
