Nem igazán szeretem a bemutató előtti színészi-rendezői nyilatkozatokat, pláne nem az olyanokat, amelyek azt sulykolják, az ő előadásuk mennyire fog eltérni a szerintük nem túl izmos eredeti produkciótól. Mohácsi János és kreatív csapata (ide sorolva a színészeket is) – no meg az előadásait példaértékűen promotáló Orlai-produkció – jóvoltából most úton-útfélen ilyen megnyilatkozásokba futhatott bele az érdeklődő, megspékelve azzal a sokatmondó kijelentéssel, hogy az alkotók nem igazán szeretik a musical műfaját.
Ehhez képest a Hair bemutatójára készültek, a legendás törzsi szerelmes-rock musicalére, amely méltán szerepel előkelő helyen a műfaj panteonjában. És ami, valljuk meg, eredeti formájában tényleg közel működésképtelen a mai (magyar) színpadon. Az még önmagában nem lenne probléma, hogy nincs valódi története, nincsenek benne tisztességesen kibontott karakterek, sokkal nagyobb gond, hogy egy olyan korszakról, az azt átható életérzésről szól, amiről a mai magyar színházba járók vajmi keveset tudhatnak.
Ez már részben mentené is a nyilatkozattevőket, de szerencsére nem kell beérnünk ennyivel. Ugyanis új változatot ígértek, és ez a változat igen ütősre sikeredett. Semmi köze a mindenki által ismert filmhez, nagyon is sok köze van viszont ahhoz a szintén mindenki által ismert, képtelen, előítéletektől és téveszméktől hemzsegő közeghez, amelyet egyes szakemberek előszeretettel neveznek magyar valóságnak.
Érezhető és érthető a szándék, hogy az előadás szövegkönyvét ismét közösen jegyző Mohácsi-testvérek a majdnem teljesen eredeti formájukban meghagyott dalokat szervesen integrálni kívánták a kikacsintásokkal és kiszólásokkal tarkított, jelentősen kibővített librettóba. A végeredmény egy sorskérdéseket abszurditásig fokozott párbeszédek sorával firtató, tipikus, Mohácsi-féle zenés-táncos performansz lett, amelynek remek zenéjét kivételesen nem Kovács Márton, hanem a MacDermot–Rado–Ragni hármas jegyzi.
Az előadásban megidéződnek korábbi Mohácsi-előadások is, így Claude hazatérése Gruse hazalátogatására és az azt követő spontán vendégáradatra hajaz a Krétakörből, a háború és a katonaságnál tökélyre fejlesztett parasztvakítás abszurd képtelenségei pedig a Megbombáztuk Kaposvárt-ból lehetnek ismerősek. Mary Poppins látványa pedig bizonyára egyetlen pillanat alatt a néző retinájába ég…
A színészvezetés példaértékű, a főbb szerepekben Szabó Kimmel Tamás, Radnay Csilla, Mátyássy Bence és Lovas Rozi egyként excellál (hálás betétjelenet is jut valamennyiüknek), a mellékszereplők hada (élükön Nagy Dániel Viktorral és a Mohácsi-veterán Róbert Gáborral) is tökéletesen teljesít. Ráadásul szerencsére az énekléssel sem áll senki hadilábon. Závada Péter az eredetihez többnyire hűséges, prozódiailag azonban helyenként finoman szólva is problematikus dalszövegei egyetlen másik előadásban sem töltenék be ilyen pontosan a nekik szánt szerepet.
Az „új magyar Hair” egy mérsékelten provokatív ám mértéktelenül szórakoztató, helyenként felkavaró produkció, amely örömteli módon a bátorság helyett sokkal inkább a tehetségre helyezi a hangsúlyt.
