A nyári, szentendrei bemutató után októbertől a Belvárosi Színházban látható a Brezsnyev lánya életét feldolgozó előadás. A Dolcsaja Vitában Csákányi Eszter partnere Molnár Áron, aki tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
- Az egyetemről sima utad volt a Vígszínházba, hiszen már ott voltál gyakorlaton is. Hogyan keveredtél ebbe a produkcióba?
- Fölhívott az Orlai Produkciós Iroda, hogy egy kétszereplős darabba Csákányi Eszter mellé keresnek férfi szereplőt. Behívtak, beszélgettünk, elolvastuk a darabot, megnéztük a BBC dokumentumfilmjét Brezsnyev lányáról. Már el is kezdtem gondolkozni a szerepen, pedig egyáltalán nem volt biztos, hogy én kapom. Aztán újra behívtak, Eszter lerakta a szövegkönyvet, hogy olvassuk át megint, mert vannak kérdéses dolgok. Már olvastuk egy ideje, amikor rákérdeztem, hogy akkor ez azt jelenti, hogy én vagyok? Eszter meg elcsodálkozott: ja, még nem mondtuk?
- Nem ijedtél meg azonnal?
- Nem azonnal… Akkor sem féltem, amikor a Vígszínházban tavaly csináltuk a Játék a kastélybant Benedek Miklóssal, Lukács Sándorral… Tudtam, hogy a dolgomat kell végezni és figyelni, hogy az idősebb kollégák hogyan dolgoznak. Ugyanez volt most is. Csákányi Esztert egyébként az egyik legjobb mai magyar színésznőnek tartom, ami benne van, az több mint tehetség.
- Nem is a színészi nagyság miatt kérdeztem, hanem azért, mert folyamatosan aláznod kell Esztert. Valakit ennyire bántani a színpadon a pálya későbbi szakaszaiban sem egyszerű, hát még úgy, hogy most száradt meg a pecsét a diplomádon…
- Ahhoz, hogy ez a fiú, ez a talk-show-strici legyőzze Galinát, bizony aláznom kell Esztert, be kell szóljak neki… Ezeket úgy kellett alakítanom, hogy ne gátoljam az ő munkáját. Ez tőle is függött, meg az én bátorságomtól is. De megtaláltuk azokat a pontokat a szövegben, ahol beszólhatok, megállhatok, szinte hátat fordítok – van egy olyan rész, amikor a közönséghez beszélek, takarva őt, színházilag ez nem túl etikus, de itt meg kellett történnie.
- Olyan volt, mintha az egyetem után rögtön részt vettél volna egy workshopon?
- Pontosan. Arról szólt, hogy hogyan kell kezelni egy helyzetet, amikor egy nagy színésznővel vagy színpadon, és egy olyan rendezővel, akivel soha nem találkoztál. Ez tökéletes workshop volt türelmet, figyelmet, alázatot tanulni. És persze nagy lehetőség is nekem, hogy az egyetem után az első szerepemet Csákányi Eszter mellett játszhatom. Hogy ezt a lehetőséget hogyan használom ki, az rajtam múlik. Remélem, hogy éltem vele.
- A korhoz, amiről szól a darab, hogyan viszonyultál?
- Annyit tudtam róla, amennyit az iskolában tanultunk. Mielőtt az első beszélgetésre mentem, utánaolvastam, mert biztos voltam benne, hogy szóba fog kerülni a konkrét történelmi rész is. Brezsnyevről sokkal több információt találtam, mint a lányáról. És pont ettől érdekes és izgalmas a darab: itt Galina szemszögéből látjuk az egészet. Már az egyetemen is a görög drámák háttere érdekelt. Nem az, hogy egy király mit csinál, amikor király, hanem az, hogy hogyan viselkedik, amikor hazamegy a feleségéhez és a gyerekeihez. Ez a darab is egy tejhatalmú emberről szól, csak éppen a lánya arról beszél, hogy milyen volt a viszonyuk, hogyan hatott rá az apja. Sokkal többet meg lehet tudni a korról, ha van egy szubjektív, akár elfogult mesélő. Az általam játszott riporter pedig ennek az ellenpólusa, aki a mai technokrata világot képviseli, és azt mondja, hogy nem, nem volt annyira fényes, és nem volt csodálatos a kommunizmus.
- Eszter azt mondta, sok mindent el tud mondani a darabban arról, hogy milyen érzés híres ember lányaként felnőni. Te találtál a figurádban ennyire közeli pontot?
- Én nem szerettem azokat a darabokat, amik konkrétan a kommunizmussal foglalkoznak. Mert semmi közöm hozzá. Más problémakörök érdekelnek. És nagyon örültem, hogy olyan szerepet játszom, aki ugyanígy gondolkodik. A darab eredeti címe: Hol van már a tavalyi hó. Hogy ennek vége, miről beszélünk? Ez a srác ugyanúgy viselkedik, mint én: pörög, figyel, csekkol. Az egyetemen nagyon sokszor belógtam a műsorvezető-szakos hallgatók gyakorlati óráira. Fölmentem a vezérlőbe, és a hangpult mellől stikában lestem, hogy miket csinálnak. Most pedig videók tömkelegét néztem meg az interneten. Teljesen érthetetlen számomra, hogy miért kell ennyire keményen, szélsőségesen belekérdezni abba, ami magánügy. Aztán rájöttem, hogy azért, hogy felkapaszkodj, hírhedt legyél. Ezek a műsorok sokkal inkább szólnak a műsorvezetőkről, mint a riportalanyokról. És persze a tévében is néztem ezeket a műsorokat. Szándékosan belefutottam, mert jobban meg akartam ismerni ezt a világot, a mechanizmusát. És elég volt ennyi. Nem szeretném, ha ennél több közöm lenne hozzá.
Rick Zsófi
