Znamenák István rendezésében a világok háborúja helyett „csak” az egyes egók harca dúl.
Majdnem az előadás feléig zavar, hogy a darab mögül ki van húzva a társadalmi háttér. Engem legalábbis nem érdekel, hogy egy agresszív, öntelt ürge a privát szférájában hogyan szekírozza ki a lelket a feleségéből és a barátjából – ha mégoly jól is játsszák el kitűnő színészek. Nem azért járok színházba, hogy ott is leállíthatatlan, idegesítő alakok magánügyével traktáljanak, zúdít rám eleget ilyesmiből a tágabb környezetem, na, meg az elbutított fogyasztót tovább butító igénytelen bulvármédia.
John Osborne 1956-ban bemutatott darabjában értékrendek csapnak össze, túlzás nélkül: világok háborúja zajlik. A szülők generációjának viktoriánus korban gyökeredző, gyarmati és világháborúkon „edződött” vallásos világlátása és ahhoz társított köznapi értékrendje mérhetetlenül dühíti a világban helyét kereső huszonéves fiatalembert. Jogosan, mert az neki nem mond semmit, számára csak visszataszító, kiüresedett, hazug frázisgyűjtemény, mellyel szembe kell fordulnia, miközben nem tud felmutatni helyette semmit, fogalma sincs, mit akar tenni és elérni, minek a nevében, érdekében kellene lázadnia. Amikor Jimmy Porter a feleségét, Alisont szekálja, valójában apósa, a konzervatív Redfern ezredes értékrendje ellen lázad, és persze rohadtul frusztrálja az is, hogy mindeközben nem létezik semmilyen mérce, mely szerint okos önmaga bármit is érne, nincsen dicső múltja, nincsenek emlékei, mi több, nincsen jövője.
Ez a tiszta képlet egyáltalán nem csereszabatos korunkra. Persze vannak hasonlóságok, például a mai huszonévesek sincsenek igen sok tekintetben irigylésre méltó helyzetben, és csak hab a tortán, hogy szüleik, a mai Redfern ezredesek nemzedéke szintén egyáltalán nem büszkélkedhet stabil, őrzésre méltó, kikristályosodott értékrenddel, amelyhez – mivel ez lenne a lényeg – köznapi erkölcs, élhető mindennapi kultúra társulhatna.
Kb. az előadás felénél azt veszem észre, hogy a kihúzott társadalmi háttér jelentésessé válik. Úgy is mondhatnám, hogy egyáltalán nincs is kihúzva, illetve a kihúzás révén újra belehelyeződik. A Szabó Kimmel Tamás által kitűnően eltalált mai Jimmy Porter nem James Deanre vagy Marlon Brandóra (vele kapcsolatban most Az utolsó tangó Párizsban-ra gondolok) hajaz, de még csak Richard Burton alakítására sem hasonlít, aki az 1958-as filmen játssza a szerepet. Szabó Kimmel nem értékrenddel küzd. Nem a szülei generációja által képviselt világgal van baja, hanem en bloc a világgal. Nem azért gúnyolja a templomba járást, mert a vallással van baja, hanem mert mindennel baja van.
Nádasdy Ádám új fordítása Osborne-hű, de 21. századi nyelven szólal meg, szabadon. Az erősen meghúzott, lerövidített szövegben benne vannak Osborne darabjának kulcsmondatai, de a színészek játéka által nem azok kerülnek fókuszba, nem úgy, és nem olyan hangsúllyal hangzanak el, mint eredetileg. Az előadásban – a lehető legszerencsésebb módon, kicsit sem erőltetett rendezői koncepcióba gyömöszöltem, hanem szinte spontán magától értetődőséggel – az új fordítás és a játékstílus teremti meg a (mai) korba ágyazódást. Szabó Kimmeléhez hasonlóan Kovács Patrícia Alisonja is hiteles, remek játék: a végletekig meggyötört, lepusztított asszony nem más értékrendet képvisel, még csak nem is a férje ellen harcol, hanem csak egyszerűen magát védi. Mert Znamenák István rendezésében a világok háborúja helyett „csak” az egyes egók harca dúl.
Ezen egók persze különbözők. Jimmyé mesterségesen világméretűvé van duzzasztva, de ego dolgában nem áll rosszul a Járó Zsuzsa játszotta Helena sem. Alison legjobb barátnője nem tervszerűen számító rosszindulatú némber, hanem – egója ellentmondást nem tűrő parancsára – válik Jimmy szeretőjévé, miután a feleség-barátnőt rávette az elköltözésre. Ahogy az egóját követi akkor is, amikor néhány hónap múlva elhagyja a számára is elviselhetetlenné váló férfit. Mindkét esetben épphogy csak van lelkifurdalása, hiszen „parancsra cselekedett”. Járó Zsuzsa nem használ nagy gesztusokat, teátrális eszközöket, sallangmentes egyszerűséggel, sokszor látszólag háttérben maradva, visszafogottan is hihetetlenül erős a színpadi jelenléte.
Ötvös András Cliff, a barát szerepében tökéletesen illeszkedik a koncepcióba és a közös játékmódba. Van egy pár alig néhány másodperces „lázadó nagyjelenete”, ezeket leszámítva (Alisonhoz hasonlóan) általában megadón tűri az erőszakos Jimmy uralmát. Közben (és főleg a vége felé) ki-kiderül, hogy ő is belül saját egóra játszik: Jimmy iránti türelmében leginkább önmagát szereti a türelméért, illetve mindezzel Alisonnak próbál imponálni, akit titkon szeret – legalább úgy, mint önmagát.
Papp János is kellő mértékletességgel adja Redfern ezredest. Amikor tudomására jut, hogy a rettenetes veje milyen gyalázatosan ócsárolta az anyósát (a feleségét), nem felháborodik, hanem arra kíváncsi, róla mit mondott. Nem haragszik meg Jimmyre (abban sem biztos, helyes-e, hogy a lánya elhagyja a férjét), hiszen valahol – még a különbözőségek ellenére is – rokon lelkű egók vagyunk mindahányan. Visszafogottan szívesen nosztalgiázik ugyan a régi világ, a katonás rend után, de egykedvűen tudomásul veszi: neki az fáj, hogy minden megváltozott, míg Jimmy szerint minden a régi. Az előadásban ez az osborne-i kulcsmondat is csak egy mondat a többi közül.
A rendezés egyik legnagyobb erénye, hogy úgy emel – sikeresen aktualizálva, többletjelentést teremve – maivá egy több mint ötven éves darabot, hogy nem tesz erőszakot a szövegen, illetve úgy érvényesíti a rendezői koncepciót, hogy nem szorítja háttérbe a legfőbb színházi eszközt, a motivált, karakterizáló szerepet építő színészi játékot. Sőt! A rendező a lényeget, a gondolatait a darabról és világról, amelyben élünk, ez utóbbiban ragadja meg, mutatja fel. Itt most nem ócska közhely: ez az előadás egyszerűen nagyszerű.
Kutszegi Csaba
