Péterfy-Novák Éva szomorú élettörténete kezdetben blogbejegyzésekben, később nyomtatott könyv formájában tárult az olvasók elé. Az Orlai Produkciós Iroda a FÜGE-vel karöltve ebből a történetből készített monodrámát, amelyet a zseniális Tenki Réka főszereplésével mutattak be a Jurányiban.
Péterfy-Novák Éva története azonban ettől sokkal régebbre nyúlik vissza. Az 1980-as évek végén mentálisan és testileg is súlyosan fogyatékos gyermeke születik, akinek csupán pár évet jósolnak. Az asszonynak azonban nem csak a társadalmi elvárásokkal és előítéletekkel, de agresszív férjével, később pedig egy ismét komplikált várandósággal kellett megküzdenie.
Éva a gyász feldolgozásaként és a fájdalom enyhítéseként döntött a blogolás mellett, hogy aztán a Libri Kiadónak köszönhetően ezrekhez jusson el az ő története, amely tulajdonképpen mindannyiunké lehetne. A regény azóta már a hetedik kiadáson van túl, ahogyan az abból készült monodráma is szép sikerszériát tudhat maga mögött, hiszen rövid idő alatt túllépte a 100. előadásszámot.
Tenki Rékát eddig még nem volt szerencsém színpadon látni, csak filmekben és tévésorozatokban, de hamar megkedveltem őt. Ebben az előadásban egy új oldalát ismerhettem meg. Egy monodrámánál elengedhetetlen, hogy a színész magára vonja és fent is tartsa mindvégig a figyelmet. Ennek tökéletes példáját Nagy Dániel Viktor is megmutatta a szintén Orlai-Füge ko-produkciós Leszámolás velemben, de ellenpélda is akadt már eddig színházi élményeim során (a Távoli dal Józan Lászlóval, ahol azért időnként elkalandoztak a gondolataim).
Tenki Réka szabályosan vonzza a tekintet, játéka annyira természetes, létezése annyira emberi, hogy nézőként egy percig sem jutott eszembe, hogy szerepet játszik, teljesen eggyé vált vele. Ugyanígy profin kezelte azt a szituációt, ami talán minden színész rémálma, különösen egy ilyen darabnál: sajnálatos módon egy néző rosszul lett, így az előadás egy rövid időre (nagyjából öt percre) félbeszakadt, ami láthatólag kissé kizökkentette őt is, de hamar visszatalált a karakterhez. A darab nézése közben fel sem tűnik az a jellemfejlődés, amit a szerep magában hordoz, csak utólag, az élmény hatása alatt döbbenünk rá arra, hogy a reményekkel teli, életvidám 22 éves kislány helyett egy megtört, az élet által megviselt érett nő fejezi be a mesélést.
A rendező, Paczolay Béla Éva történetét egy kórház várótermének díszletei között meséli el. A nő kezdetben idegenül viselkedik itt, szemmel láthatóan is frusztrált, ideges, de később, ahogyan egyre többet kénytelen ide vissza-visszatérni, annál jobban mozog otthonosan a steril környezetben. A darab legvégén mindez szétesik, a székek – egy darab kivételével – a színpad hátterébe száműztetnek, Tenki pedig közel negyedórán keresztül ülve, szinte mozdulatlanul mesél kislánya haláláról és a temetésről. Különös, és kissé morbid módon még ezt is szívesen hallgatjuk, minden szempár – némelyik már itt könnyekkel telve – a színésznőt figyeli, isszuk minden szavát.
Ahogyan a díszlet, úgy a jelmezek is Kálmán Eszter munkáját dicsérik. Éva a darab elején még otthonkában, hol papucsban, hol zokniban járkál és mesél, ám ahogyan telik az idő, és az életében egyre másra érik a szerencsétlenségek, úgy változik a ruhatára is, míg végül eljutunk a magassarkúig és a súlyos, fekete kabátig, vagyis addig a pontig, amíg a gyászt örök életében mázsás teherként üli meg a szívét.
Péterfy-Novák Éva könyvét Tasnádi István alkalmazta színpadra, és attól eltekintve, hogy helyenként máshová helyezte a hangsúlyt, illetve kihagyott – számomra – fontos részleteket, mégis sikerült át adnia az üzenetet. Aki olvasta a regényt, az igazolhatja, hogy annak ellenére, hogy az igen szomorú és tragikus események sorozatát meséli el, mégis árad belőle az optimizmus, az életöröm. A szerző nyíltan kimondva nem hibáztat senkit – holott lehetne –, nem kér számon semmit, hanem mindvégig igyekszik meglátni a jót a rosszban, és ettől válik ő igazán különlegessé. Kevesen bírnánk végigvinni mindazt, amit ő tett, és talán még kevesebben tudnának talpra állni. De Péterfy-Novák Évának sikerült és ez adhat erőt sokunknak is.
Az egyedüli, amit sajnálok, hogy bármennyire is magával ragadó volt az előadás, nem tudtam igazán elérzékenyülni, aminek feltehetőleg két (de az is lehet, hogy három) igen prózai oka van. Az egyik, hogy alig pár nappal a bemutató előtt olvastam a könyvet, ami lehet hiba volt, hiszen így élénken élt még bennem minden egyes jelenete, a másik, hogy mivel még nincs gyermekem, nem tudtam átérezni teljesen, mit is jelent szülőnek (férfiként azt meg pláne, hogy milyen lehet anyának) lenni. (A harmadik ok, hogy mivel a Könyvfesztivál is ekkor zajlott - ez nálam egyet jelent az egész napos rohanással -, kissé fáradtan ültem be a nézőtérre.) De ez ne riasszon el senkit a darab megtekintésétől, mert tényleg egy nagyon jó színházi darabnak lehetünk tanúi – és körülöttem a nők többsége bőszen törölgette a szemét, így a várt hatás tulajdonképpen nem is maradt el.
A darab előtt nagy jövő áll még, bízom benne, hogy évekig repertoáron marad, ahogyan az is biztos, hogy Tenki Rékának is karrierje egyik fordulópontja lesz ez az előadás.
