Nem lehet ráismerni Galt MacDermot, James Rado és Gerome Ragni kultikussá vált musicaljére, de ez határozottan a javára válik. Csúcsnézőszám a Belvárosi Színházban, teltházas Városmajori Szabadtéri előadások. A Mohácsi-testvérek bebizonyították, hogy a semmiből is lehet várat építeni.
Valljuk be, a Hair esetében nem beszélhetünk egy dramaturgiailag jól felépített szerkezetű musicalről. A szövegkönyv húszoldalas, dialógok alig vannak benne, ezáltal az eljátszható karakterek is hiányoznak, javarészt dalok sorjáznak egymás után, amelyek a 60-es évek tabutémáit feszegetik: droghasználat, lázadás a konzervatív értékrend ellen, háborúellenesség, a rasszizmus masszív jelenléte. Ezek a problémák a jelenben is fennállnak, csak más formában. Tehát a Hair az eredeti formájában elavult, nem igazán színpadképes, de semmiképpen sem kell a kukába dobni. Alapanyaként ugyanis remekül funkcionál, Mohácsi János rendezőnek, és Mohácsi István írónak elsősorban arra kellett koncentrálniuk, hogy ezt az alapanyagot hogyan formálják át, méghozzá úgy, hogy ne sérüljenek azok a pillérek, amelyek a Hair esszenciáját adják. A Mohácsi páros ezt mesterfokon végzi, gondoljunk csak a Képzelt beteg átiratukra, vagy a Liliomfira. Itt azonban nemcsak a musical mítoszával, hanem a mozivászonra adaptált nagysikerű film körüli rajongással is meg kellett küzdeniük.
Mohácsiék változtatásai legmarkánsabban az előadás első felvonásán érződnek. Nem túl ötletes a színház a színházban való elhelyezés, sokan sokszor ellőtték már, inkább az az érdekes, előnyükre tudják-e fordítani ezt a sokszor használt megoldást úgy, hogy működőképes legyen. Erőltetetten indul az első rész, a színészek mindent agyonhangsúlyoznak, ez csak színház, ők csak alakítanak, alaposan elmagyarázzák, hogy tulajdonképpen mit is fogunk látni. Már-már annyira szájbarágós, hogy legszívesebben felkiáltanánk, értjük, hogy ez nem az a Hair, csak lépjünk már tovább. És valóban robogunk is tovább lendületesen, hogy felcsendülhessen az Aquarius. Az előadás ekkor már erősen magán viseli a mohácsis jegyeket, a dialógok sziporkáznak, Mohácsiéknál a fanyar, keserű humor, és irónia alaptartozék, majd a szereplők erősen tanító jelleggel sorolják jelenünk társadalmi problémáit: a társadalmi közönyt, a mélyszegénységet, a migránskérdést (amely egy külön jelenetet is kap), a négerezést. Kibontani ezeket a problémákat azonban nincs idő, illetve nem is feladat, hiszen a társadalomból kivonult fiatalok hiába vetik fel ezeket a kérdéseket, ők kivonják magukat minden felelősség alól – ezáltal a problémák megoldása alól is. A rendező nemcsak a darabbal, a színészekkel vagy a nézőkkel kapcsolatban ironizál, hanem olykor kikacsint saját magára is. Még több önreflexió jót tenne a darabnak, így kevésbé éreznénk azt, hogy sokadszorra a sokadik darabnál vesznek elő hasonló problémakört.
Fontos, hogy Claude Bukowski, Berger, Sheila és Jeannie karakterét elég mélységgel töltsék meg, akik előrehaladva a mesemotívumokat használó cselekményen (újabb Mohácsi-védjegy) végig lekössék a nézők figyelmét- drukkoljanak nekik, vagy épp gyűlöljék őket. A legjobban Bukowski karakterét sikerült megfogni, Mátyássy Bence olykor tesze-tosza, vívódó bölcsészre emlékeztet, akiről sosem gondolnánk, hogy a leglázadóbb az összes fiatal közül. Szabó Kimmel Tamás kellően nagyszájú, nyegle Berger, Pető Kata szomorú szemeiből kiolvasható Sheila rossz választása, ami egy életen át kísérti majd; Boros Anna elveszett, szeretethiányos Jeannie - fájdalmasan ismerős. A többi szereplő közül Nagy Dániel Viktor drogdílerként mutatja meg, milyen sokoldalú színész, és énekes. De nincs állandó szereposztás, a színészek többféle karaktereket játszanak: egyik percben még lázadó fiatalok, a másik percben már Bukowski teljesen inkompetens szülei. A fiataloknak egyáltalán nem okoz gondot a szerepek közötti váltás, nagy elánnal vetik bele magukat a játékba.
A színészcsapat és a táncosok közötti összhang jól működik, a koreográfia kellően izgalmas, a Hairwaves zenekar pedig annyira újszerűen szólaltatja meg a dalokat, hogy öröm hallgatni. Az első felvonás végét a Hare Krishna zárja a hordókat dobként használó elképesztő ritmusszekcióval, van benne valami ősi és felszabadító, mint amikor a Sziget fesztiválon éjszaka egy sátorban együtt muzsikálnak a szigetlakók. A Hair egy életérzés, és ebben az etapban minket is magával ránt.
Závada Péter felfrissítette a dalokat, néhol kicsit döcögős, és fellelhető benne pár kín-rím, ennek ellenére élvezhető újrafordítás. Remete Krisztina neonszínű jelmezei nemcsak a fesztiválozók trendi szettjeit juttatja eszünkbe, hanem reflektál a darab egyik központi kérdésére, a bőrszínre. A szereplők olyan színnel festik be az arcukat, amilyen szerepet éppen játszanak: feketét vagy éppen sárgát. Khell Zsolt díszlete nem kevésbé beszédes, megtépázott amerikai zászló, melynek államait ábrázoló csillagai szétszóródtak a térben, ott vannak a hordókon, a díszletfalon, különféle helyeken.
A második felvonás teljesen ellentéte az elsőnek. Nyoma sincs játékosságnak, kikacsintásnak. Nem folytatódik "a színház a színházban" játék, nem felejtődik el, nem is rendezői hiba, hanem egy erős és sokatmondó gesztus, amely a darabot egy sokkal feszültebb, vibrálóbb irányba mozdítja. Bukowski úgy dönt, a kívülálló kolónia egyetlen tagjaként vállalja a felelősséget, és elmegy harcolni Vietnámba. A halál-motívum, amely az első részben csak érintőlegesen volt jelen (aki a halálra gondolt, annak elkezdett nőni a haja), a második részre vészjóslóan rátelepszik. Ott van a háborúban elesett James bácsi szellemének megjelenésében, a hadseregben, ahol a parancsnok dönt, aznap éppen ki veszítse el az életét. És ott van a vietnámi harctéren, Szabó Kimmel vietkongokat megszállottan üldöző katona alakjában, aki háborús neurózisával olyan filmeket juttat eszünkbe, mint az Apokalipszis most, vagy A szakasz. Bukowski a háború mocskában is próbál ember maradni, megmenekíteni egy vietnámi nőt (Boros Anna újabb remeklése), és gyermekét, ám a háborúban nem lehet tisztán játszani: a vietkongok elől menekülve taposó aknára lép. Halálhíre megrázza a közösséget. Berger helyesen tette-e, hogy nem cserélt vele inget? Mindenki arcán ott a kérdőjel, hogy az a jó megoldás, amit őt választottak? Vagy mégis Bukowski az egyetlen közülük, aki ténylegesen megpróbált tenni is valamit ebben a reménytelen helyzetben? A háború így-vagy úgy mindenkit utolér. Amikor ezt a sok zavart tekintetű fiatal megérti, elkezdenek felnőtté válni.
Mohácsi János eklektikus előadása nagyszabású újradolgozása, újrafogalmazása az eredeti műnek, amely drámai cselekménnyel, arcul csapós játékossággal hozza vissza a Hairt, hogy az újabb generáció számára is lüktetővé váljon.
