A most a hetvenes éveiben járó, olasz származású, az USA-ban született Joe Dipietro igen sikeres amerikai színműíró, darabjait folyamatosan játsszák a Broadway-n, akad köztük több olyan is, amelyik az ezres, sőt az ötezres szériát is elérte. A folyón túl Itália vígjáték, amit az Orlai Produkciós Iroda a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével mutatott be október 8-án a Belvárosi Színházban.
Ennek a napjainkban, New York külvárosában, egy családi ház tágas ebédlőjében játszódó komédiának nincs bonyolult cselekménye. A húszas éveinek a végét tapossa Nick, a főhős, akinek nagyszülei élnek ebben a szép villában, és járnak össze vasárnaponként a hagyományos tésztás, pizzás ebédre. A két nonno: Frank és Nunzio meg a két nonna: Aida és Emma emelt hangerővel, egymás szavába vágva, széles gesztusokkal magyaráz, és beszéli meg az élet dolgait. Olyan harsányak, veszekedősek, mint amilyennek az olaszokat elképzeljük. Várják az összes közül azt az egy szem, rajongva szeretett unokájukat, aki hűségesen látogatja őket. Fiaik, lányaik már rég szétszóródtak a világban, legfeljebb sátoros ünnepekre vetődnek haza. A nagyszülők annak idején a reménytelenség miatt, tiniként jöttek el Itáliából a szabadság hazájába, földhözragadt vágyaik voltak, a férfiaknak rendesen fizető munka, az se baj, ha az nem egyéb, mint a futószalag melletti lélekölő gürcölés, csak az a fontos, hogy a gyerekeik többre vigyék, mint ők, ezen felül saját, kertes ház, otthonülő, dolgos, az urát kiszolgáló feleség. A nőkben is hétköznapi kívánságok fogalmazódtak meg: családját eltartó, nem iszákos, álmaik otthonát megépítő, anyagi biztonságot teremtő férjet, pár kedves bambinót óhajtottak csupán.
Nick minden vasárnap degeszre eszi magát, konyhatündér nagyija egyfolytában tömi belé a finomabbnál finomabb falatokat. Nick élvezi ezeket a zajos együttléteket, simogatja a lelkét a szeretet, jól esik neki a kényeztetés, ugyanakkor a mamák meg a papák halálra idegesítik őt, mert az agyára megy az állandó ordítozás, vitatkozás. Jó hírt szeretne közölni velük: végre előléptetik, osztályvezető lehet, de ehhez el kell költöznie Seattle-be. Egy pillanatra megáll a levegő és az ütő a négy öregben, amikor tervét a fiatalember kiböki. A nagyszülők úgy érzik, nem hagyhatja el őket még ez a fiú is. Muszáj tenniük valamit, el kell hárítaniuk a veszélyt. A megoldást abban látják, ha asszonyt kerítenek neki, aki majd itt tartja őt. A tettek mezejére lépnek, össze akarják boronálni a csinos és kedves Caitlinnel. Nick nem bírja tovább, pánikrohamot kap…
Az első felvonás vég nélküli kacagással telik el, az összes tipikus helyzet előadódik, ami egy ilyen összetartó, életigenlő talján famíliában előfordulhat. A nézők gurulnak a nevetéstől. A második felvonásban is a hasukat fogják, de ritkábban, ugyanis felszínre kerülnek elmélázásra alkalmas kérdések. Mert az a konfliktus, hogy az így is csak hetente megjelenő unoka el akar menni messzire, az bizony nem olaszfüggő, hanem a föld bármelyik családjában megtörténhet, és bizony meg is történik. A két generáció céljaiban is jókora különbségek merülnek fel, Nicknek már adott, amiért a nagyszülei megküzdöttek. Neki nem kell megvetnie a lábát más kultúrában, mert ő már beleszületett. Azt sem értik az öregek, hogy sármos unokájuk 29 éves létére miért nem talál magának egy helyes lányt, akit elvehetne feleségül, ők bizony még a húszadik évüket sem töltötték be, máris egybekeltek, és azóta, 55 esztendeje jóban, rosszban kitartanak egymás mellett. Ők még a szomszéd kerületbe se mennek át, nemhogy másik államba. Nekik Seatle az üveghegyen is túl van, Nicknek ez csak két órás repülőút. Nincsenek tisztában, mivel keresi a kenyerét a gyerek, mi fán terem a marketingmenedzser, azt meg végképp fel nem foghatják, mit nyavalyog, amikor mindene megvan, miért jár pszichológushoz, mikor ők ingyen meghallgatják, nekik bármit elmondhat…
Szabó Kimmel Tamás elismerésre méltóan alakítja a ’menni vagy maradni’ kérdésén rágódó fiatalmert. Az ő Nickje tétovázik, nem tudja eldönteni, mit tegyen. Önző legyen? Valósítsa meg álmait? Ne törődjön nonnói és nonnái érzékenységével, vagy puskázza el élete nagy lehetőségét? Lázár Kati a sütő-főző tudományával mindenkit lehengerlő Aidát brillírozva kelti életre. Lukáts Andor remekül személyesíti meg a valamikor kétkezi munkásként dolgozó nagyapát. Benedek Miklós a másik papát minden kritikát kiálló módon ábrázolja. Szabó Éva visszafogott Emmát állít színpadra. Cseh Judit a csinos és karakán Caitlint hibátlanul viszi fel a színre.
Znamenák István nem csupán rendezi ezt a pörgős, víg produkciót, hanem ő tervezte az egyszerű, kispolgári lakásbelsőt visszaadó díszleteket. Fontosak az ilyen előadások, és oly nagy szükség van rájuk, mint egy falat kenyérre, mert humoruk jókedvet teremt, mosolyt csal az emberek arcára. A néző sem kíván mindig borongani, kifejezett igénye van a derűre, a hahotázásra, a felszabadult és felhőtlen szórakozásra.
