„Nyugati” típusú színházi előadás saját producerrel. Utaztatni lehet, gazdaságos, színházi alkotók topja jegyzi (fordító, rendező, színészek), werkfilm a próbákról, saját website (még nem minden link működik), netes fórum, fényképes pólók (1600 Ft), szereplők dedikálta műsorfüzet, leszbi-meleg netes oldalon hírverés stb., stb. Ahogy a köznyelv elnevezte, 676, vagyis: Hat hét, hat tánc. Richard Alfieri Miamiból hozta a témát, egy öregek otthonából, ahol idős emberek tengerre néző panorámával, luxuskörülmények között várják az elkerülhetetlent. Lily, a hatvannyolc éves idős asszony táncórákat készül venni, a „Hat hét, hat tánc” tánciskola pedig Michaelt utalja ki neki.
Tipikus amerikai sztori az elmagányosodás általánosabb értelemben vett nyugati civilizációs felhangjaival. Az emberek szeretik. A darab bejárta a világ színpadait, a Belasco Színházban mutatták be a Broadwayn, a Los Angeles-i bemutatót követően pedig műsorra tűzték Bécsben, Tel-Avivban, Jeruzsálemben, Tokióban, Helsinkiben, Torontóban, Miamiban, Liechtensteinben, Sydneyben, Melbourne-ben, Berlinben, Münchenben, Hamburgban, Düsseldorfban és további huszonöt német városban. Prága és a londoni West End mellett ebben az évadban számos újabb bemutatója lesz Amerikában is. Szerzője a Universal Picturesnek filmre is átdolgozta. Most készül, a főszerepben Shirley MacLaine-nel és Rupert Everett-tel, ha minden igaz, 2007-ben a mozikba kerül.
[caption id="attachment_1069" align="aligncenter" width="368" caption="Kulka János, Vári Éva - Hat hét, hat tánc (fotó – Tumbász Hédi)"]
[/caption]
Az özvegy lelkészné – aki a férjét élőnek hazudja – és a meleg Michael kapcsolatáról szól a darab. (Természetesen az utóbbi sem egyből azzal virít, hogy homoszexuális. Helyette indításként „lelöttyedtseggűzi" az igazán fitt Lilyt.) Valamint arról a hat táncról, amelynek gyakorlása közben összecsiszolódnak. Alfieri az amerikai típusú forgatókönyvírás gondosan kidolgozott komputerprogramjaihoz hasonlóan pontosan tudja, hogy az egymást követő konfliktushelyzetek között mennyi időnek kell eltelni, hogy hány percenként kell a nézőt meghatni vagy megnevettetni. Így aztán jön hideg is, meleg is, a sztori a szó legszorosabb értelmében édesbús. Vevők a nézők arra is, ahogy a két figura meg-megtorpanva, szépen lassan közelít egymáshoz. Barátságuk kialakulásának göröngyös útja olyan élethelyzeteken vezet keresztül, amelyekben remekül magunkra ismerünk, az „önvédelmi jellegű" hazugságok olyasfajta sorozatán át, amelyek a két imádni való főszereplőt még esendőbbnek láttatják.
Amit a történet kedvéért megtehet a színház, azt nagyjából meg is teszi. Parti Nagy Lajos magyarítása szellemes, gördülékeny, a szöveg diktálta stílusból egy pillanatra sem esik ki. Ilan Eldad, a Szabadkán született izraeli rendező rendkívüli ízléssel navigálja a szereplőit. A 676 Thália színházi bemutatója előtt az elmúlt években több rendezése is színre került a Budapesti Kamarában, a Lilyt alakító Vári Évával már nem először dolgozik együtt. Váriról rég tudjuk, hogy bármit eljátszik, és azt is, hogy annak a bájnak, amely színpadi lényét belengi, aligha lehet ellenállni. Eldad épp erre a bájra épít, s arra a másikra, amely Kulka János színpadi létezéséből sugárzik. Ha hinni lehet a két topicnak (miért ne lehetne), amely a produkció saját weboldalán, illetve a szinhaz.hu-n íródik, az előadást valóságos rajongói hisztéria veszi körül. A fentieken túl szerepet játszhat ebben az is, hogy Vári és Kulka látnivalóan civilből is élvezi a színpadi együttlétet, hihetetlen érzékenységgel hangolódnak össze, „veszik" a közönséget, s már-már zsonglőr módjára képesek vezetni a nézőtéren ülők érzelmeit
[caption id="attachment_1072" align="aligncenter" width="266" caption="Vári Éva, Kulka János - Hat hét, hat tánc (fotó – Tumbász Hédi)"]
[/caption]
Szving, tangó, bécsi keringő, foxtrott, csacsacsa és a modern – hogy a táncok se maradjanak ki a Hat hét, hat táncból. A letisztult környezet – bárpult, kényelmes kanapé, panorámaablak, széles terasz, horizont fölötti kilátás a tengerre – alkalmas arra, hogy a hat jelenetet hat fergeteges tánc tetőzze be, hat olyan táncjelenet, amely önmagában is képes fölkorbácsolni az érzelmeket. (Koreográfia: Király Attila, Cortés Sebastián, látvány: Fefe.) Közben Alfieri sem hagy nyugtot a nézőnek, mert Lilyről kiderül, hogy nem csupán özvegy, de halálos beteg is, Michael pedig egy elvetélt művész, akiből valószínűleg már nem lesz senki, de még az is kétséges, hogy talál magának egy rendes pasit. Közben a szomszédasszony is meghal, akivel Lily olykor-olykor elment Disneylandbe kirándulni.
A történet végén az özvegy azt is bevallja: már tudott táncolni. Tehát még ebben is kedves hazug. De csak annyira, amennyire maga a darab. Átlátszóan hazudik. Bárki leleplezheti, aki akarja. Ha úgy vesszük, két lúzerről szól a sztori, akik nem merték, merik élni az életüket. Sem boldogtalan párkapcsolataikban, sem másutt nem valósították meg azt, amit az élettől akartak. Hogy megszerzike ez alatt a hat hét alatt – nos, az sem valószínű. Kapnak valamit, amit addig nem nagyon kaptak. Egy csöppnyi figyelmet a másiktól. Kb. ennyi. Ez a siker a vesztesekről szól.
KÁLLAI KATALIN
Amit a történet kedvéért megtehet a színház, azt nagyjából meg is teszi. Parti Nagy Lajos magyarítása szellemes, gördülékeny, a szöveg diktálta stílusból egy pillanatra sem esik ki. Ilan Eldad, a Szabadkán született izraeli rendező rendkívüli ízléssel navigálja a szereplőit. A 676 Thália színházi bemutatója előtt az elmúlt években több rendezése is színre került a Budapesti Kamarában, a Lilyt alakító Vári Évával már nem először dolgozik együtt. Váriról rég tudjuk, hogy bármit eljátszik, és azt is, hogy annak a bájnak, amely színpadi lényét belengi, aligha lehet ellenállni. Eldad épp erre a bájra épít, s arra a másikra, amely Kulka János színpadi létezéséből sugárzik. Ha hinni lehet a két topicnak (miért ne lehetne), amely a produkció saját weboldalán, illetve a szinhaz.hu-n íródik, az előadást valóságos rajongói hisztéria veszi körül. A fentieken túl szerepet játszhat ebben az is, hogy Vári és Kulka látnivalóan civilből is élvezi a színpadi együttlétet, hihetetlen érzékenységgel hangolódnak össze, „veszik" a közönséget, s már-már zsonglőr módjára képesek vezetni a nézőtéren ülők érzelmeit.
