Ronald Harwood, az Oscar-díjas Zongorista című film írójának egy darabjára készül az Orlai Produkciós Iroda. A nagy négyes magyarországi ősbemutatója impozáns névsort vonultat föl: a négy szerepet Molnár Piroska, Vári Éva, Benedek Miklós és Szacsvay László játsszák. Gálffi László részben miattuk vállalta, hogy ezúttal nem játszani, hanem rendezni fog.
- Nemigen szokott rendezni. Most mégis miért?
- Orlai Tibor hívott föl még tavasszal, hogy van nála egy jó darab, négy operaénekesről. Megörültem neki, mert mindig szerettem volna eljátszani egy operaénekest, ha már én magam nem lehettem az. Amikor kiderült, nem is játszani kellene, hanem rendezni, akkor elgondolkoztam, mert nem nagyon ambicionálom a rendezést. Persze elolvastam a darabot, és végül annyira megtetszett, hogy elvállaltam. Egyrészt az, amiről szól, amiről nekem szól, másrészt örültem a kollégáknak, úgyhogy azt mondtam, töltsünk együtt két hónapot.
- Van, amelyikükkel még egyáltalán nem dolgozott színházban?
- Azt hiszem, Vári Évával és Szacsvay Lászlóval. De ez nem is lényeges. Nagyon jó ez a négyes.
- Hogy érti, hogy megtetszett, „amiről nekem szól”?
- A történet szerint három operaénekes él egy művészotthonban, a Rigoletto Kvartettjének három hajdani tagja. Félnek attól, hogy hamarosan a kollégák sorsára jutnak, akik egész nap társasjátékoznak meg tévét néznek. Ők hárman próbálják magukat frissen tartani, hogy minél később hülyüljenek el, el is különítik magukat a többiektől. Az alt (Molnár Piroska) sportol, úszni jár, és a fiatal kertésszel kokettál, még élni akar. A tenor (Szacsvay László) végre Wagnerrel foglalkozhat – mindig Wagner-énekes szeretett volna lenni, de melyik operaénekes nem? –, írja az életrajzát. A bariton (Benedek Miklós) nehezebb helyzetben van, neki nincs ilyen igénye, ő szexuálisan éli újra a kamaszkorát; vagyis, csak beszél róla. Elég kevés jutott neki az életből (a darabból kiderül, hogy miért), ezt próbálja bepótolni. És váratlanul megérkezik a szoprán, a sztár, a negyedik tag, aki kívülről hoz valamit, ami ráébreszti őket bizonyos dolgokra. Kérdéseket tesznek föl maguknak: helyes-e, amit csinálnak, jól gondolkoznak-e. Közben kapnak egy fölkérést, hogy egy gálaműsoron énekeljék el újra a Kvartettet. És ebből ered a konfliktus. Mert ez a szoprán valódi sztár volt, ő nem akar öregen a közönség elég lépni. És itt jön be az, hogy nekem miről szól ez az egész. Időnként leadja a Filmmúzeum az első filmemet, a Kengurut. Többször előfordult, hogy véletlenül épp odakapcsoltam, és mindig csodálkoztam, hogy ki az a fiatalember… Ezzel egyre többször találkozom. Egyszer, amikor Veszprémben próbáltam az Oidipusz királyt, nem tudtam elaludni, bekapcsoltam a tévét, és épp a Wagner-sorozat ment a ’80-as évek elejéről. Ültem egy lerobbant színész-szobában, depressziósan, fáradtan, rosszkedvűen, hideg volt, nem mentek a próbák, és hirtelen valami előbukkant a fénykorból. Döbbenetes volt, ki kellett kapcsolnom, nem mertem nézni, annyira felkavart. Nem az, hogy magamat láttam, hanem az, hogy egyszer csak ott voltak előttem azok az évek. És ezzel egyre inkább szembe kell nézni. Hogy az ember miként vállalja föl önmagát, a régi énjét, mennyire azonos vele, mennyit változott belül… Van néhány kollégám, akiket nem is értek, hogy miért csinálnak egyes dolgokat. Miért vezetnek műsorokat, miért lépnek föl bizonyos helyeken? Amikor öreg rockereket látok, akkor is ez jut eszembe. Meddig lehet elmenni? Meddig szabad csinálni? Nagyon kevesen tudják megőrizni a régi mivoltukat, Mick Jagger például a mai napig ott van. A színészetben az a jó – szemben az operaénekesekkel, balett-táncosokkal –, hogy egy öreg színész mindig kell. Elvileg az ember mindig megújulhat, tovább léphet, mindig szükség van rá. Egy öreg operaénekesre nincs szükség, mert már nincs hangja. Ez a probléma nagyon izgat engem, mert benne élek.
- Amikor ilyen, az életébe vágó munka jön szembe, talál megoldást, kapaszkodót?
- Megoldás persze nincsen. De legalább lehet erről beszélni. Arra vagyok kíváncsi, hogy ők négyen hogyan gondolkodnak erről. Egy kicsit fiatalok a szerephez, még idősebbeknek kellene játszaniuk, csak félek, hogy ők már nem tudnák megtanulni ezt a rengeteg szöveget…
- Az olvasópróbára több verziót is levetített a Kvartettből. Miért?
- Meg akartam mutatni egy-két dolgot. Nagyon szeretem az opera műfaját, jókora gyűjteményem van operaelőadásokból. Elég sok operaénekes ismerősöm, barátom van, ők egy teljesen más embertípus, sokkal intenzívebben és felfokozottabban élnek. Aki Verdin és Donizettin élte le az életét, Tosca volt, és rengetegszer ugrott le a várfalról, az másképp gondolkodik, más a vérmérséklete. És idős korukban is megtartják ezt a vibrálást. Szeretném, ha ők négyen hoznának valamit ebből a felfokozottságból. Azért mutattam ezeket a felvételeket, mert akartam, hogy lássák, hogyan énekelték ezt régen, és hogyan éneklik ma.
- Ezek szerint a Kvartett meg is szólal majd a színpadon?
- Majdnem minden nap jár hozzájuk korrepetitor, hangról hangra megtanulják a Kvartettet, ami az egyik legnehezebb darabja az operairodalomnak. Igen, elhangzik a Kvartett. De hogy milyen módon, azt nem árulom el.
