A Párterápiát, az Orlai Produkció legújabb bemutatóját láttuk a festői Szentendrén, a városháza udvarán működő nyári színházban. PROICS LILLA KRITIKÁJA.
Egy korábbi bemutójuk, Daniel Glattauer Gyógyír északi szélre című művének színpadi változata kedvelt repertoárdarab lett, mert ahogy Orlai Tibor azt soha nem titkolta, előadásai mindenekelőtt színészérzékenyek. Akkor és ott Fullajtár Andrea mellett Őze Áron is hozta a formáját, életet leheltek az anyagba.
Így hát elvileg joggal eshetett a választás a szerző egy újabb munkájára, amelynek tavaly készült el a német színpadi változata. Magyarra Kajtár Mária fordította, gördülékeny, mondható szöveggé. A történet, ahogy egy tisztességes bulvárdarab, nem a lét értelmét vizsgálja, hanem egy könnyen átlátható konfliktushelyzetet mutat meg, szándéka szerint humorosan. Szentendrén az este gyönyörű volt, a körülmények ideálisak, a vegetatív kritikai apparátus azonban egyre inkább ellenszegült – az előadás hendikepje ugyanis maga a darab.
A bécsi Glattauer kézenfekvő, divatos témát választott, biztos érzékkel olyasmit, ami rettentő sok embert érdekel. A sarokkal felénk fordított, jól működő szcenikájú (díszlet: Znamenák István, Szalai József) IKEA-rendelőbe érkezik a gyakorlottan, leginkább mulatságosan veszekedő páros (Balla Eszter és Debreczeny Csaba), majd a terapeuta (Mészáros Máté). A nő farmeros egyiptológus, a férfi régimódi öltönyös műszaki értelmiségi (jelmez: Cselényi Nóra). Ehhez képest elakadok azon, miért van ilyen szerencsétlen öltönyben a pszichológus, persze lehet, hogy én vagyok világtalan, és nagyon is jellemző, hogy a párterapeuták öltönnyel nyomatékosítják szakmai súlyukat. A probléma rögzítése után néhány gyakorlatot csináltat az inkább csak replikázó, bár néha hihető problémát felemlegető párossal. Miután pedig látványosan kudarcot vall, beveti (a második felvonásra) a „csodagyakorlatát”: eljátssza, hogy a terápia közben e-mailben elhagyta a felesége tizennyolc év boldog házasság után. A módszer bevált: a házaspár terapeuta szerepbe helyezkedik, próbálják feltárni és menedzselni a helyzetet, és egyszer csak meghallják magukat – nyilván egyszerűsítek –, s rájönnek, milyen remekül is működik az ő házasságuk.
A közönség sokkal nagyobb része volt jól szituált pár, mint ahogy azt más színházi előcsarnokokban a szemem megszokta – nyilván minden értelemben olcsóbb két jegy erre a párterápiára, mint bármelyik másikra. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni az igazsághoz, hogy amennyire nekem bajom volt azzal, hogy a második felvonás első percében tudtam, hogy mi történik a következő háromnegyed órában, a közönség istenien ment az előadással, vitte annak a feszültsége, hogy itt készülődik valami frappáns vég, még annak ellenére is, hogy Mészáros Máté terapeutája szabályos komédiai módon lejelezte, hogy svindlizik. Az tulajdonképpen nem volt különösen zavaró, hogy a férj és a terapeuta másféle iskola szerint játszott, kitettebben, poénra, mint a feleség, akinek a figuráját szövegszinten biztos nem írta gyengébbre a szerző, ám dramaturgiailag talán nem volt kifutásuk, illetve Balla Eszter álmatag, romantikus színpadi alakjához képest erősen másmilyen volt ez a nő.
Egy ideig sápítoztam magamban, hogy Znamenák rendező olcsón adja, de amikor képes lettem újra arra is figyelni, hogyan reagál a közönség, be kellett látnom, veszik. Azon is nyűglődtem a szöveg hallatán, hogy nagyon is valódi típuskonfliktusokat jelenít meg a szerző, de nem veszi magát sem komolyan. Mert bár nem kell, hogy egy könnyű, kortárs, nyári komédiából kihalljuk a vonatkozó szociológiai kutatások európai adatait és azok elemzéseit, neadjisten feminista problematikát (a nő tudniillik többször említi, hogy a munkája mellett egyedül nevelte a gyerekeket, illetve intézte a háztartást), vagy csak engedi sejteni, gondol minderről valamit, de nem – így, teljesen tét nélkül ugrik tovább súlytalan blődségekre, majd újra felskiccel valami szembenállást, és otthagyja, mint eb a Szaharát.
Szóval most jön az, hogy a kritikus nemcsak rendez, de már drámát is ír. Ha csak egy kicsit is belemerészkedett volna a szerző abba, amit ő maga ír, és nem kizárólag a szituációk hatásos ritmusát rakja össze, akkor a végére lenne valami tényleg ütős oka annak, hogy miért is érdekes ez a mulatságos játék, hogy miért működőképes még mindig ez a házasság (lehet, hogy ő sem tudja?!). És akkor működött volna az a klasszikus komédia-dramaturgia, ami a végén még szól egy nagyot. Mert az előadás tempója, a szituációk ügyessége, a színészek munkája ellenére sem hiszem el, hogy ez a két ember, aki baromira ideges vagy levert a másiktól, egyszer csak egymáshoz ér, sőt megcsókolja egymást, mert semmi okát nem látom, hiszen semmi érdemi elmozdulás nem történt azóta a köztük levő konfliktushalmazzal, hogy megérkeztek terápiára. Nem hiszem el, hogy két ilyen helyes, értelmes embert így lépre tud csalni ez a szakember. Meglehet, egyáltalán nem képesek többre az igazi párterapeuták sem, a színházban viszont ez nyilvánvalóbban kiderül.
Proics Lilla
