Blackbird. De ki itt a fekete? És a fehér? Ki a jó és ki a rossz? Ugyanúgy, mint a való életben, inkább mindkét szereplő szürke. Szerencsénkre azonban az előadás alkotói egyáltalán nem azok. A Színházkolónián megjelent kritika a Blackbird című előadásról.
Már régen éreztem azt egy előadás után, hogy azonnal le kell írnom, amit gondolok róla. A Blackbird után így éreztem, egész úton a látottakon gondolkodtam, próbáltam megfejteni az előadást.
A darab szereplői egy ötvenes férfi és egy húszas évei vége felé járó nő, helyszín a férfi munkahelyének ebédlője. Történt közöttük valami 15 évvel ezelőtt, amit a nő szeretne megérteni, a férfi inkább elfelejteni. Kénytelen azonban belemenni a beszélgetésbe és újra átélni, megmagyarázni a történteket. De meg lehet ezt magyarázni? Hogy egy 40 éves férfi miért fekszik le egy 12 éves lánnyal?
A darab, a szerző David Harrower hatása, hogy egyik felet sem tudom felmenteni, de elítélni sem. A színészek (Pető Kata és Mucsi Zoltán) érdeme, hogy a történet beszippant és feszülten várom, mi fog történni. Alig várom, hogy megtudjam, mi történt 15 éve és az azóta eltelt időben, lélegzetvisszafojtva figyelem a nő arcát, rezdüléseit, lesem a férfi reakcióit. A téma nagyon nehéz, a színészek elképesztően profi játéka rabul ejt, Pető Kata egyenesen tökéletes. A rendezés letisztult, Kováts Adél a színészeire bízza a hangulatteremtést, nincsenek felesleges mozdulatok, gesztusok, mindennek értelme és jelentése van. Szerintem ez a megoldás telitalálat, feszültségnek ott a szöveg és a színészek arca, nem is kell több. Éppen ezért az előadás végi nejlonröptetés nekem felesleges, bár érthető jelzés.
Blackbird. De ki itt a fekete? És a fehér? Ki a jó és ki a rossz? Ugyanúgy, mint a való életben, inkább mindkét szereplő szürke. Szerencsénkre azonban az előadás alkotói egyáltalán nem azok.
