"Kováts Adél első rendezői munkaként az elérhető legtöbbet hozta ki David Harrower darabjából." - az Olvassbele.com írása a Blackbird című előadásról.
Adva van egy kétszemélyes darab, ami úgy indul, mintha egy pocsék válás után a magát impulzívnak mondó nő (közönségesen: hisztérikus boszorkány) tépkedné egy nálánál jóval idősebb pasi idegeit. De minden egyes mondatával, kérdésével! És ráadásul a munkahelyén, műszak vége előtt. Már kezdjük rendesen utálni a nőt, és megsajnáljuk Ray-t, amikor csak kiderül, hogy a lány tizenkét éves volt, amikor a férfinak a szeretője lett. Megrontás volt, de nem erőszaktétel. Hoppá, újrakeverjük a rokonszenv-kártyákat.
Aztán a módszeres lelki gyötrés során ismét átalakul a meccs eredménye, mert kiderül: a lányka ifjú és követelőző volt – bár nem tudatos kacérságból, hanem tapasztalatlanságból. És most, tizenöt év után hányja az immár nevet váltott Ray/Peter szemére, hogy miért nem szállt ki, hiszen ő még akkor tudatlan kislány volt. Alakulgat a dráma, s ahogy alakulgat, a néző próbálja nem kapkodni a fejét a váratlan fordulatokon – és aztán kicsit kedvetlen lesz. Pedig egészen biztosan sokakat érint tabutémája. Mert a darab felső rétegében benne van a pedofília, a sokévi, jogos börtön minden szörnyűsége, a gyermekpornó kézikönyve, az internetes képgyűjtögetés, de a felborult életek, a megrontott lányt lényegében megtagadó család, az új kapcsolatokra való képtelenség mindkét oldalon. (Hagyjuk most Nabokovot és Lolitát.)
A mélyrétegben azonban az állatorvosi tankönyv lova nyerít föl, vagyis úgy tűnik, mindenből sok van. Persze nem vagyok igazságos, hiszen az életben is minden, a gyermekek elleni erőszak vagy túl korai szexuális élmény „átállítja a váltót” – onnantól kezdve nincs szabályos és egészséges fejlődés, nincs harmonikus család, normális kapcsolat. De a mélyrétegből az is kilátszik, hogy mintha a dramaturgiai tankönyv szerint íródott volna a Blackbird, vagyis Rigó (feketerigó, kisrigó) című darab. Amikor egy nagy önvallomásból kiderülnek a (kislány által kiprovokált) csábítás aprólékosan elmondott részletei, akkor egyszerre csak: fordulat, és megint másképpen tekintünk a férfira, meg a boldogtalan lányra is.
Kováts Adél első rendezői munkaként az elérhető legtöbbet hozta ki David Harrower darabjából. Jól bánik a térrel, jól a színészeivel. Jó háttércsapatot is válogatott hozzá. Előzetes interjújában elmondta, hogy pszichológiai konzultáns segítségét is igénybe vették, a Vajda Miklós fordította szöveget pedig hosszasan csiszolták. Voltaképpen mindkettő meglátszik az előadáson. Hihető, természetes mondatok hangzanak el, a viselkedési reakciók is pontosak. A nőn (istenem, még csak 27 éves, és mennyi mindenen van túl) érződik, hogy magában sokszor végigpróbálta ezt a számon kérő beszélgetést, amelynek célja: leszámolás. A múlttal, az el nem mondott részletek kitakargatása révén. A néző szinte várja, hogy a tönkretett életéért elveszi a férfi életét. De még ebben is csalatkozunk – szinte feltámadni látszik az egykori szerelem. Mert semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér.
Pető Kata (Una) minden rezzenésével, gesztusával, suttogásával, hadarásával, lassításával, nevetésével, reménytelen ordításával – vagyis a történtekre és a jelen pillanat történéseire adott reflexióival – hitelesen hozza ezt a buta kislányból kiégetté vált, többszörösen elhagyott alakot, aki a hosszas pszichológusi, pszichiátriai kezelések ellenére sem tud egész és egészséges életet élni. Ray/Peter figuráját Mucsi Zoltán adja, a másfél órás beszélgetés-üvöltözés során mindenfélét képzelünk és elhiszünk róla. Hogy ő volt a cukrosbácsi (de nem), hogy ő csábítgatta el Unát (de nem egészen), hogy megérdemelte a sokévi börtönt (ez azért stimmel), hogy ő sem képes azóta emberi kapcsolatra (ez necces). Még esetleg azt is, hogy határozott tagadása ellenére mégiscsak amúgy rajong a gyerekekért. Khell Zsolt steril, fehér terében azt érezzük, ezek az emberek kint a szabadban is rabok, a múltjuk rabjai.
De ez utóbbi gondolat megpendítése is olyan célzott dramaturgiai fogásnak tűnik, hogy még egyszer megforduljanak a lapok a kártyaasztalon. Az előadásnak (de ennek a színműnek is) van egy pótlólagos tanulsága. Könnyű a komédiaszerzőnek – egy nagy nevetést kiváltó poén jó zárójelenetet teremt, nehéz elrontani. Nem minden drámaírónak jut eszébe, hogy négy századossal vitesse ki tragikusan elhunyt hősét. Ebből a lélekgyilkolászásból is ki kell jönni valahogyan, de ezt a szerző mindig a színre vivőre bízza, hadd legyen neki még egy nehézsége. Nagyon szeretném remélni, hogy a zárójelenetben a szélgép által befújt, dementorként repkedő műanyag fóliadarabok nem a múlt kísérteteit voltak hivatva jelképezni…
Van tehát egy darab, amelyet valóságos bűnügy inspirált – korunkra jellemzően ez is szócikk lett a Wikipédián –, elnyerte a skót színi kritikusok díját 2006-ban, sőt Laurence Olivier-díjat is kapott a következő évben. A világ minden felén bemutatták, jobbára kicsi színházak vagy stúdiók. Mindenütt sikerrel, ami elsősorban témájának, a tabu kibeszélésének szól. Itt is siker.
De vajon miért Feketerigó a címe?
