A Jadvigát – mármint a könyvet – nemigen lehet egyetlen falatként benyelni. Nem is csak azért, mert a történet végighömpölyög a huszadik századon. Nem is azért, mert a többgenerációs napló egymást követő vagy váltó szerzőinek látásmódját nagy figyelemmel kell követni. Még csak azért sem, mert Závada Pál olyan nyelven szólaltatja meg hőseit, amely magától értetődő a Dél-Alföldön, de a szlovákról magyarra és vissza váltogató szóhasználatpróbára teszi az olvasó türelmét is. Igaz, ennek a türelemnek a jutalmát is élvezzük a végén.
A Jadviga párnája nem tűri a gyorsolvasást, mert minden mondata, helyzete, konfliktusa felkavaró. És ettől a kapott mozaikokból az olvasó gondolataiban összeálló világ megértése – és főleg elfogadása – lélekgyötrő feladat. A színpadi változat is – de rögtön pontosítok: a gyötrelem oka, hogy együtt szenvedünk hőseivel, együtt várjuk a megváltást.
A színpadi változat rövidebb időszakot fog át a regénynél: Jadviga története csak az esküvőjénél kezdődik, azaz innentől kezdve olvassa a naplót Miso, a másodszülött fiú. Az ő olvasatában ismerjük meg Osztatní Ondris szenvedélyes szerelmét Jadviga iránt, és azt is, hogy a szenvedély miképp válik szenvedéssé, Jadviga előtörténete (mondjuk így: előélete miatt). Apránként tárul fel a gyönyörű újasszony foltos múltja, hogy valójában kit (vagy pontosabban kiket) fogadott ölébe Ondris előtt, és miért zárja el magát éppen az urától. Ez a „mindenki tudja, csak az ura nem” állapot a forrása minden szörnyűségnek, minden gyötrelemnek.
A helyszín, a dél-alföldi falu közössége éppen a többféle kultúra, hagyomány, érdek miatt sosem lehetett homogén. Amikor az egyház összetartó erő lehet a szlovákság körében, akkor az összefogás ideája könnyen csúszik el lázas álmok irányába, a Kárpátokig tartó tót–tirpák–szlovák korridor felé. Amit viszont az állam hazaárulásként torol meg. Amikor bűn nagygazdának (vagy a fiának) lenni, akkor kézenfekvő ürügyet találni a megvádolásra, aztán besúgásra kényszeríteni a megfélemlítettet.
A párna, amely többet tud Jadvigáról, mint a hites ura, és a napló többgenerációs beszámolója időjátékos előadássá nemesedik a Belvárosi Színházban. Cziegler Balázs játékterét kell előre venni, habár ez nem szokásos, de ez ad helyet az egész történetnek. A pajtára, istállóra emlékeztető, sarkával a nézők felé forduló tér egyszerűségében is elképesztően sokféle funkciónak felel meg, a benne lévő egyetlen ládafélével. Tornácos ház és nászszoba, templomi szószék és vallatóhelyiség, de ugyanígy lehet temető, tágas mező vagy (mint a valóságban is) börtöncella. Nyíló kapui ellenére azt is sugallja, a történet szereplői egytől egyig be vannak zárva. Ki a mindent feladó szerelembe, mint Ondris, vagy Jadviga (de Winkler Franci iránt), ki a család titkába (Ondris anyja, de Gregor, a család öreg bérese is). Vagy Anci, a cselédlány, aki igazából hallgat az Ondris iránti érzelmeiről. És a szegény murugya másodszülött, Miso, aki végigolvassa a családi naplót, és akkor tud meg minden családi titkot – amit viszont nem akar megosztani sem a rendőrkapitánnyal, sem a – minek is nevezzem – állambiztonsági tisztjével.
Ónodi Eszter adja ezt a szerencsétlen sorsú Jadvigát, akit először szeretünk, mert szép, kedvesnek tűnik, és boldoggá teheti ezt a délceg gazdafit, Ondrist (Pál András). Csak apránként fordul el tőle szeretetünk, mert Ónodi lenyűgözően ellenszenvessé tudja formálni a megszerzett, de elérhetetlen asszonyt, akiben Ondris régi barátja iránt ég a kiolthatatlan szenvedély. Ondris gyöngédséggel és vad indulattal egyaránt rajong (méltatlan) Jadvigájáért, és akármennyire is naturális vagy stilizált szöveg hangzik el Pál András szájából, mindenhogyan úgy érzi a néző: csak így történhetett. Meggyőz, hogy nem balek még akkor sem, amikor a saját felesége után sóvárog, vagy amikor ilyen-olyan koholt váddal börtönbe csukják.
A történet narrátora, krónikása és résztvevője Miso, a kicsit hibás másodszülött, Winkler Franci „természetes fia”. Életet Gáspár Sándor ad neki, és ő a teljesen elütő küllemű és habitusú sármőr, Franci is, Jadviga titkos szeretője. Gáspár egyetlen zakócserével egészen mássá válik külsőleg – és belsőleg is. Hasonló átváltozó produkció Szikszai Rémuszé, aki Ondris gyerekkori (igazi) barátját, Mikit játssza, és a velük teljesen ellentétes két figurát, a cinikus rendőrkapitányt meg a még annál is jellemtelenebb belügyi tisztet. Roppant kevés eszközzel válik egészen mássá, szinte felismerhetetlenné.
Pokorny Lia jelenik meg az önállóság nélküli cselédlány, Anci alakjában Ő csak egyszer lázad, s akkor derül ki, hogy az érzelmi lánc hosszú és csak bogok vannak rajta: Jadviga Francira, Ondris Jadvigára, Anci Ondrisra vágyik – és mind boldogtalan. Pokornyé a gyerekkori barátnő, Irmus figurája is. Amikor Jadviga megosztja vele a saját boldogtalanságát, azt érezzük – kívül van mindenen és mindenkin, nem érinti meg igazán a tragédia szele. De mindnyájuknál boldogtalanabb Ondris anyja (Takács Kati), akitől a férjét Jadviga anyja (majd maga Jadviga) szerette el. És most Ondrist is elveszíti. Minden szaván, mondatán átsüt mélységes keserűsége. Ebben osztozik vele Gregor, a család bérese. Lukáts Andor minden lélegzetvétele, elharapott mondata, mellébeszélése arról árulkodik, hogy ugyanúgy fáj neki, ami Ondris és Jadviga között történik (vagy nem történik), mintha édes gyermekét sújtaná a beteljesületlen szerelem.
A drámát – mert dráma ez – kiegészíti időnként a kórus: Lábodi Ádám. Rendkívül fontos szerep az övé (a falubéli Rosza Pali szerepe, amit szintén ő ad, inkább csak moccanásonként előbbre viszi a cselekményt). A kórus időnként elmesél, időnként kommentál, néha csak egy-két szóval erősíti meg a történteket egy ablakon be- (vagy ki-)nézve, néha hosszabb érzelmi viharokat foglal össze – énekben. Elsőre kissé különösnek tűnik, akárcsak Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás sokgyökerű zenéje, mely egyszerre népdalszerű (azaz inkább hangzásvilága idézi fel), máskor operai énekbeszéddé válik, amit a második megszólaláskor már teljesen természetesként fogadunk el.
Kárpáti Enikő jelmezei funkcionálisak és gyönyörűek. A kettő nem zárja ki egymást, de amikor Jadviga esküvői ruhája egyszerre csak hálóing lesz – a meztelenség szemérmes illúziójával –, vagy amikor Pokorny Lia Anciból Irmussá változik, a cselédke egy szál ruháját úrasszony ruhájára váltja, és repülős haját eltünteti, a néző érzi, hogy a jelmez beszél, hozzáad a történethez. Gáspár/Miso hideglelősen viselt kabátját lelökve a piperkőc fehér zakóval könnyedén alakul át cinikus, jellemtelen Gáspár/Franci szépfiúvá. A legtöbbet Szikszaival művel a jelmez: a tartótisztből a (kevesek által megszerezhető) barna bőrzakó elhagyása és a karakteres „okostojás” szemüveg orrára illesztése teszi Mikivé.
Hargitai Iván rendezésében maradéktalanul érvényesült Závada Pál tömör és prózában is költői szövege. A tömörítéssel és rövidítéssel is kerek egész úgy tudott megjelenni az alig néhány lépés szélességű színpadon, hogy a tér a tenyérnyi tágasság illúzióját keltette (és ez nem mond ellent annak, hogy korábban bezártságról szóltam). Nagyszerű ajándéka az előadásnak Ladányi Andrea koreográfiája. Nem tánc és nem helyettesíti a rendezői munkát, hanem kiegészíti. Ő maga jellemfestésként definiálja a saját munkáját. A színen lévő, de megszólaláshoz éppen nem jutó szereplők – nem szükségszerűen értelmezhető vagy magyarázható – mozgásokat végeznek. Ez a különös gimnasztika egy idő után az előadás természetes részének tűnik fel, mintha azt a narratív mondatot olvasnám: eközben mindenki tette a maga dolgát. Így ettől Ondris mindig jelenlévő anyja vagy Anci nem zavaró biodíszlet – hanem jelzi: az élet megy, a tennivalókat el kell végezni, még ha a gazda boldogtalan, szerencsétlen is.
Meglehet, elfogult vagyok, de meggyőződésem, hogy a Jadviga párnája mostani színrevitele is ugyanakkora durranás, mint a könyv 1997-es megjelenése.
