Akik ismerik Závada Pál fantasztikus regényét, azokat bizonyára nem éri meglepetésként, hogy a történet színpadon is ugyanolyan elsöprő és megindító, mint amilyen maga a könyv. Jadviga párnája a Belvárosi Színházban emberi sorsokat mesél, énekel és mutat meg. A darab bemutatóján jártunk.
Nem kis felelősség azt mondani egy frissen bemutatott darabról, hogy érdemes volt színpadra állítani, főleg nem egy ilyen regény esetében. A történet olvasva sem adja magát könnyen, ebből színházi élményt adni a nézőknek pedig valóban kemény munka. A múlt század felét felölelve az alföldi szlovák család sorsát bemutató történet több generáció féltett titkait tárja fel. Önnön és mások sorsát akaratlanul megkeserítő, és azt saját szenvedésükkel is megfizető szereplői szinte egymás szavába vágva mesélik a drámai félre- és meg-nem-értések miatt elromlott életüket.
A Belvásori Színház premierjén Jadviga és Ondris érzelmei és vívódásai döbbenetes intenzitással jelentek meg a színpadon, Ónodi Eszter és Pál András játéka, az egyszerű, de kiválóan használt és a történettel élő, azt a szereplőkkel együtt mesélő díszlet, és a koreográfia finom részletei adták azt a többletet, amely a regényből adódóan már-már elvárt tökéletességhez még tenni tudott. A darab zenei betétei, az énekben elmesélt szakaszok, és a hozzáadott tánc sokszor inkább meglepő, de legalábbis furcsa lehet, más pillanatokban viszont épp a koreográfiában beillesztett finom mozdulatok mutatták meg legjobban azokat az érzelmeket, amit pusztán szavakkal elmondani szinte lehetetlen. Nem egy szokványos, vagy a regény alapján várható megjelenítése ez a történetnek, de az a plusz, amit a darab mindenhol elbír, sok helyen pont azt a többletet adja meg a nézők számára, amit a regényhez még adni szabad és érdemes.
