A nyolcvanas évek Magyarországának, budapesti mindennapjainak és mindenéjszakáinak kicsinyített mása került színpadra. E kornak is volt „szűrt levegője”. Ami Dés Mihály Pesti barokk (2013) című regénye emlékjelen-szűrőjén fennmaradt, azt Kern András szűrte tovább mai színdarabbá. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A tömörítés, kicsinyítés nem feltétlenül kivonatolás (noha erre majdnem hatszáz oldal epika esetében nyilván rákényszerül a főbb alakokat és motívumokat jó érzékkel, találó sűrítéssel kiemelő átdolgozó, oldalán Upor László dramaturggal). Különösen akkor nem, ha a rendező, a horizontálisokat és vertikálisokat, a mozgások síkjait, egyeneseit, átlóit, elheveréseit és felkapaszkodásait biztos kézzel távirányító rendező, Göttinger Pál olyan redukált teret kér/kap a díszlettervezőtől, mint amilyennel Ondraschek Péter szolgált. Igazi berendezésnek töpörített a visszametszett falak közötti, minden képhez a legszükségesebbet nyújtó, gurulékony bútorzat, de mégsem polgári babaház. Kissé szürreális, hiszen elválasztó elemek nélkül, könnyen átálmodja magát egyik jelenetből a másikba, viszont elég valóságos ahhoz, hogy még a fürdőszobában kontárul fúrt, a szomszédékhoz átlátást engedő lyukat, a munkáját trehányul vagy sehogy sem végző, az iratszaporításban azonban jeleskedő házkezelőség (IKV stb.) ott jártának nyomát keresse pillantásunk. Az alacsony ajtókon csak mélyen lehajtott fővel lehet ki- és belépni: mintha az érkező vagy távozó egy tönkre hajtaná fejét. Aki a fal mellé kerül, annak testét a törzs és nyak között mintegy elvágja az inkább cikcakkos kerítésre hasonlító szegély.
Összességében szinte semmi sem az, ami, bár annak látszik. S ez a kor(szak) lényege. Ahogy Nádas Péter írta, majdnem negyven éve (Mese a tűzről és a tudásról): „Az akkori magyar nyelvben a jelentős például jelentéktelent, a jelentéktelen pedig jelentőst jelentett, bár e szavak nem veszítették el még teljesen az eredeti jelentésüket sem, s ezért nem lehetett közmegegyezés se rá, hogy mit jelentenek”. E jelentésvesztett jelentésességre, a fonák fonákjára, a lefejezett próbálkozások, szándékok bő évtizedére lapozott vissza Dés formátumos, bár igencsak egyenetlen regénye, s ezt a mindent bekebelező abszurdoid állapotot dramatizálta Kern András. A két fókuszpont egyikébe a maga játszotta nagymamát állítva, aki a második gyerekkor, a szenilitás sáncai mögül tépázhatatlan életbölcsességgel cselezi ki a képtelen vagy fojtogató helyzeteket. A másik gyújtópontban vele együtt lakó unokája, a krisztusi életkorhoz épp közelítő, sok mindenbe belekapó (ugyanakkor disszidálást fontolgató), anarchistán eszes bölcsész, Koszta János evickél. (Nem baj, sőt képzettársításokat ébreszt, hogy ennek a viszonylatnak ugyancsak akad emlékezetes párhuzama a hajdani úgynevezett „fiatal irodalomból”: Bereményi Gézától épp az Irodalom című, filmre is vitt novella, az alélón életerős, vadul olvasó nagymama-matrónával és a vele egy fedél alá zárt, „induló tehetség” író unokával, Dobrovitscsal.)
A kamarajáték aduja Kern András. Kernül beszél, kernül mozog, még a nénikés frizurája is majdnemkern-haj. A tiszta, tartalmas, férfias, nem vénséges vén kimódolatlanság a kilencven fölötti női szerep logikus képtelenségeként tökéletesen megfelel a közegnek, amelyben az öregasszony annyi történelmi bugyor után a korhadó Kádár-koron is átlépdel; amelyben a nagyi még egy utolsót él, aztán hal. Sajnos hal: elmúlása meggyászolandó, nem drámai távozás, viszont Kern fanyar színészi iskolázásának, hatásvadászat nélkül kitett, mégis minden szóra figyelmet, mosolyt, eltöprengést kérő nyomatékainak letűntével a darab kiürül, mondhatni: elnéptelenedik. Játszódik ugyan folytatás és befejezés, ám azt úgy ragasztották az addigiakhoz, hogy le van nyisszantva.
Pedig Szabó Kimmel Tamás, aki – főleg Orlaiéknál – színműről színműre viszi az okos, szájaló, helykereső, szerelemittas, harminc körüli fiatalember-kamasz típusát, alig egyénítve ezen alakokat, nem dolgozik rosszul: szeme, nézése úgy vág, mintha fecnikre akarna szaggatni mindent maga körül. Néha önmagát is. Mészáros Máté nem adósunk a szűk fizikai bőrbe és gyér jellembe kötött nagyhangú, nagytestű figurák míves kabinetalakításaival (többen, ő is, több feladatot kaptak): a sürgéssel, a tartótiszt méz-máz amoralitásával, az izzadt homlokba hulló hajtincs külön praktikáival, az elnassolgatott, mások elől elevett élet mohóságával. Feltűnik László Lili lebbenő szépsége, s hogy ez az áttetsző szerelmi bűverő és múzsacsók mily hamar nehezedik, enyészik el majd a jelentéktelenül jelentős esztendők futásában. Feltűnik Bánfalvi Eszter komolysága, amely máris a nőalak(ok) kiégettsége. Kevésbé tűnik fel egy barát szerepében Schruff Milán, bár lüktet benne a nyolcvanas évek látszatgyorsaságának ideges tempója és a sikeres menekülő még biztonság nélkül is ujjongó szabadságöröme. Cselényi Nóra jelmezei a nagymama és unokája, a múlt és a jelen kettősségei révén majdnem száz évet ívelnek át, kerülve a feltűnést, sajnos nem is téve hozzá sokat a jellemekhez.
A Pesti barokkban megjelenik Pest (bár az egykori underground és a „szocialista szexuális forradalom” a lehetségesnél – illetve Dés művénél – kevésbé, szemérmesebben), nemigen jelenik meg a barokk. Azaz amit a barokk szimbolizálna. Előadás végeztével azt érezzük, hogy a „távirányítás” szó ráillik Göttinger Pál rendezésére: igazán közel nem hajolt hőseihez, a kor és a szituációk mélyelemzését nem végezte el. Így a premier nagyjából olyasmit tudat, hogy az 1989 felé tartó (hetvenes-)nyolcvanas évek Budapestje, Magyarországa a jellem-, távlat- és sorsvesztés nyaktilója alatt járt-kelt ugyan, de járt, kelt, s ha azután lezuhant valami, az nem az a guillotine volt.
