A Nagy Dániel Viktor által játszott darab leginkább Eddy öntudatra ébredéséről szól, s egyúttal kísérlet a honnan hová dilemmáinak megválaszolására is.
A rákbetegséggel foglalkozó Happy Ending, az Alzheimer-kórt megidéző Apa, illetve a szülés és születés körüli traumákat feldolgozó Egyasszony után az Orlai Produkció ismételten tabutémához nyúlt: a Leszámolás velem, Rába Roland rendezésében, ezúttal a homoszexualitás problematikáját tárja a néző elé.
Édouard Louis Leszámolás Eddyvel című önéletrajzi regénye 2015-ben jelent meg Magyarországon. Ennek kilencven perces monodráma-változatát Rába Roland és Zöldi Gergely adaptálta színpadra. Főszereplője egy fiatal, mélyszegény környezetből származó homoszexuális férfi, Eddy, aki saját élettörténetét, gyerek- és kamaszkori megaláztatásait meséli el, túlélését egy olyan, megkérdőjelezhetetlen nemi szerepekkel bíró világban, ahol a férfinak „nem csak tökösnek kellett lenni, de tökös fiút is kellett nevelni.” Az eredendő cél persze nem csupán az elmaradott, tökéletesen zárt, rurális közeg dokumentarista ábrázolása, sokkal inkább a traumák feloldása, aminek lényeges eszköze a múlt lerombolása annak érdekében, hogy elkezdődhessen valami új.
A Nagy Dániel Viktor által játszott darab leginkább talán erről a folyamatról, Eddy öntudatra ébredéséről szól, s egyúttal kísérlet a honnan hová dilemmáinak megválaszolására is. Bánki Róza panoptikumszerűen megépített díszletének kartondobozokból kivágott, életnagyságú figurái szintén ehhez a koncepcióhoz illeszkednek, a közvetlen környezete által „pinásnak” csúfolt kisfiú (majd a későbbiekben kamasz) életének legfontosabb alakjait idézik fel. Lemeztelenített, gyerekkéz rajzolta durva figurákat, akik a maguk módján, de elsősorban saját környezetükbe ágyazottságuk okán ugyanúgy kiszolgáltatottak.
Látjuk a nyomorba született, szemérmet nem ismerő obszcén szülőket: az „elsőosztályú szerszámmal” rendelkező apát, a szélsőséges, „büszkeség és szégyen között ingadozó”, nagyhangú anyát, akinek óriásira tátott szája, buja mellei guminőt idéznek. Az erőszakos és primitív fivért, aki itt és most nem több, mint egy kontrollálatlanul ordító hatalmas fej, az öcs nemi életének „megjavításával” foglalatoskodó nővért és így tovább. A bandatagokat, akiknek „csajozást” imitáló szerepjátéka révén Eddy már egészen fiatalon beavatódik saját nemének szexualitásába.
Eddy folyamatosan közöttük jár-kel, pakolgatja őket, néha krétával átrajzolja az arckifejezésüket, miközben mozdulataiban, beszédében és hanghordozásában is mindvégig őket imitálja. Szublimált gesztusok ezek, attól függően, éppen hol tart a múlt felidézésében. A rajzolás/festés, s mellette a javítások/áthúzások – ami Eddy gyerekkori fényképeiből összetákolt „önarcképében” is visszaköszön – egyrészről a hangsúlyozottan non-fiction életesemények dokumentálására, a memoár jellegre utal, ugyanakkor a saját élettörténet, a múlt újraalkotásának szükségességére is. Ez utóbbival kapcsolatos, emlékezetes megoldás, amikor Nagy Dániel Viktor az anya kartonfigurája mögé kerülve, annak kiemelhető, üres méhén át tekint a nézőkre.
Ami talán nem egyértelműen tisztázott, az az, ki(k)nek szól valójában ez a társadalmi érzékenyítést célzó darab. Az alkotók érezhetően kerülik a témából adódó szentimentalizmust, ahogy többnyire a heves érzelmek kifejeződését is. A hangsúlyok ennek ellenére néha mégis eltolódnak, a harsány olykor túlontúl harsány lesz, illetve beemelődik néhány sztereotip elem – például az előadás elején és végén felhangzó, egyre erősödő diszkódallam, utóbbi egy Leonard Cohen-dal „áthangszereléseként” –, melyek nem feltétlenül indokoltak.
A nagy mennyiségű szöveg jelenleg a néző előtt formálódik, csiszolódik, ahogy, vélhetően, Nagy Dániel Viktor Eddyje is, kinek jelenléte mindazonáltal ígéretes: az általa mozgatott kartonbábuk végletességig hangsúlyozott szexusával ellentétben lénye egyszerre tükrözi a maszkulin mintha-létbe való betagozódás vágyát, s ezzel párhuzamosan a rejtőzködést, mellyel egyidőben a nővérétől titokban elcsent ruhákban végre szépnek látja magát. Comme de garcons, vagyis, „mint a fiúk” – hirdeti Eddy fekete melegítőfelsőjének felirata, amihez lehordott öltönynadrágot, s hozzá körömcipőt visel, mint szégyentelenségére utaló, kirívó jelet, igaz, a nézők előtti „fizikai” lemeztelenedése csupán sapkájának óvatos le-, illetve felvételében nyilvánul meg.
Nagy Dániel Viktor ugyan mindvégig karnyújtásnyira mozog tőlünk, egyelőre azonban mégsincs eléggé közel. Az előadást általában véve is ez a fajta kettősség jellemzi. A jelenidejűséget tovább erősíti a szűk, intim tér átjárhatósága, s a gesztus, amellyel Nagy Dániel Viktor az előadás legvégén, annak mintegy lezárásául, a panoptikumként berendezett helyiségből egy idő után kitessékeli a nézőt. Kérdés, hogy mit kezdünk az általa elmondott traumákkal.
Gáspár-Singer Anna
