A brit drámaíró Oxfordban született 1980-ban. Ismertségét nem csupán ezzel a komédiájával, hanem magas nézettségszámú tévéfilm-sorozatok forgatókönyvének készítésével szerezte. Szatirikus vígjátékának, a Love Love Love-nak az ősbemutatója 2010-ben volt az angliai Plymuth-ban, a darab Londonban, 2012-ben debütált. Itthoni premierjét pedig az Orlai Produkciós Iroda most ősszel, október 5-én tartotta a Belvárosi Színházban.
A mű címét a Beatles együttes egyik népszerű slágerének egyik sora ihlette: „All you need is love”. A Love Love Love cselekménye egyenes vonalban halad előre, ideje pedig közel negyven évet fog át, két főszereplője, Sandra és Kevin 1967-ben, amikor először jelennek meg a színen, 19 évesek, és a hetedik X-ükhöz járnak közel, amikor utoljára. A tinikorból éppen kilépve mindketten a hippi-mozgalom elkötelezett tagjai, az egyetemre csak tessék-lássék járnak be, hosszú hajukba virágot fűznek, füves cigit szívnak, zavaros, legfőképpen világmegváltó eszmékben hisznek, a szabad gondolkodás és szerelem mindenek felettiségét hirdetik, és tele szájjal papolnak a világbéke fontosságáról. Egyszóval: tele vannak mindenféle gőzökkel és gázokkal.
Az első felvonás második részében, úgy nagyjából a kilencvenes években, Sandra és Kevin szülők lettek. Lányuk, Rose 16. születésnapját ünneplik. Még nem felejtették el fiatalkori ábrándjaikat, de már betagolódtak a nem is oly régen még megvetett, lesajnált társadalomba, dérékig érő hajuk már a múlté, fontos emberek lettek, akiknek zsíros állásuk van, ennek megfelelően reggeltől estig robotolnak, semmire, legfőképpen – a gyerekeikre – nincs idejük, a kertvárosban, szépen gondozott, tágas házban laknak. Ex hippiként igen lazán nevelik a lányukat meg a fiúkat, Jamie-t, nem igazán törődnek velük, alig-alig figyelnek rájuk, csak nőnek, mint eső után a gomba. Ha ritkán beszélnek hozzájuk, akkor meg arról szónokolnak, hogy bátran valósítsák meg az álmaikat meg önmagukat, legyenek szabadok. Már ekkor is felszínre tör mérhetetlen önzésük, lelki vakságuk. Fittyet hánynak arra, hogy mivel bántják meg a gyerekeiket, bármiféle útmutatásra, pláne szeretetre és megértésre képtelenek. Süket fülekre találnak náluk segélykérő szavaik, nem veszik észre, hogy Rose és Jamie egyre kilátástalanabbnak látja helyzetét, és cél nélkül sodródik.
A második felvonás napjainkban játszódik, és a „tetemrehívás” ideje. A nyugdíjas, ősz hajú Kevin kellemes, tóparti nyaralójában morzsolgatja mindennapjait a kissé zavart elméjű fia társaságában. Jamie iskoláit abbahagyta, semmihez sem ért, de roppant okosnak tartja magát, úgy néz ki és mozog, mint a Neander-völgyi ősember. Rose családi kupaktanácsot hívott össze, ide várja az anyját is, ugyanis időközben Kevin és Sandra elvált. Kellő felhajtás kíséretében meg is érkezik a még mindig mutatós Sandra. Ekkor közli velük Rose, hogy 37 éves, nem vitte semmire, se férje, se gyereke, még saját lakása sincs, máról holnapra él. Ekkor böki ki idejövetele igazi okát, azt, hogy vegyenek neki egy lakást. Mert ő megfogadta a tanácsukat, ment az álmai után, megvalósította azokat, szabadon, kötöttségek nélkül él, mégsem boldog. Anyja és apja elképedve hallgatja a lány kifakadását, nem is értik, amit a fejükhöz vág, de hozzák a formájukat, azaz a szokásos egoizmusukkal reagálnak az őket érő támadásra, fel sem fogják, amit mond, lepereg róluk minden. Hetvenesként is ugyanolyan önfeledten táncolnak, mint a darab elején, 19 éves esztendősen.
Az Ondraschek Péter tervezte díszlet központi eleme a kecskelábú kanapéval, dohányzóasztallal meg fotelekkel berendezett, gyakran körbeforgó színpad, ami kifejezi ennek a csupán önmaga kerek világába szorult, onnan kitörni nem akaró párnak a bezártságát. Kiegészítő elem a vetítővászon, amin évszámokban, és képekben tűnnek fel az akkori meg a világpolitika napi eseményei. Velich Rita jelmezei kifejezik a hippi életérzést, a hajpántos Sandra virágmintás pongyolafélében jár-kel, ahogyan szaladnak az évek, ruhatára úgy válik egyre választékosabbá, a közel negyvenes, még vonzó nő decens nadrágkosztümöt, az idősödő, a korát meghazudtolóan dekoratív asszony pedig fiatalos, ízléses legginst meg világos blúzt visel. Kevin öltözködése nem ennyire változatos, először megvált csimbókokban lógó hajzuhatagától ezután levetette ifjonti tarka-barka háziköntösét, alsógatyájára farmert húzott, agyonmosott pólóját is ledobta, és fehér inget húzott magára.
A színészeken most sem múlik semmi, maradéktalanul megvalósítják a rendező elképzeléseit. Péter Kata igazán elismerésre méltóan mutatja be azt a felemás érési folyamatot, amin ez a szemrevaló, szószátyár asszonyság negyven év alatt átmegy. Az ő Sandrája belsőleg semmit sem változik, lelkében ugyanaz a nemtörődöm, meggondolatlan, könnyelmű csaj marad, csak külsőleg változik, egyre csinosabb és elegánsabb lesz. Schruff Milán úgy viszi fel a színre – egyébként kifogástalanul – Kevint, hogy annak kissé bumfordi jelleme semennyire nem módosul. Legbelül ő is ugyanolyan felelőtlen és szemellenzővel járó hippi, mint a neje, amit az utolsó táncuk is jelez. Gubik Petra remekül hozza a csalódott Rose törékeny alakját, aki kamaszként szüleitől csak szeretetet, több odafigyelést akart kapni, nagylányként már csak egy lakást…. Dékány Barnabás meggyőzően kelti életre Jamie szánalomra méltó karakterét, aki eleinte idegesítő, a nővérét folyton bosszantó 14 éves lökött srác, a végén pedig komoly mentális gondokkal küszködő, önálló életvitelre alkalmatlan, az apja nyakán élő „gyernőtt” lett. Nagy Dániel Viktor kiválóan játssza Henryt, Kevin bátyját, aki rezignáltan veszi tudomásul, hogy öccse elszerette tőle a barátnőjét.
A gyerekek ritkábban szembesítik apjukat meg anyjukat, hogy mivé lettek, fajultak az általuk fennen hangoztatott, fennkölt eszmék. Az ilyen jellegű számonkérésre az unokák hivatottak és alkalmasabbak is. Nekik megvan a bátorságuk és az a bizonyos történelmi távlatuk meg rálátásuk, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül faggatózzanak, és sokkal elnézőbbek, mint a szüleik. Mike Bartlett a maga 30 évével nyugodtan nekiszegezheti – amúgy Vörösmarty Mihály-osan – a kérdést nagyapja és nagyanyja nemzedékének: mit tettetek ti, jobb lett-e tőletek a világ, vittétek-e azt előbbre? Erre a kérdésre a Réthly Attila rendezte pergő, a közönség érdeklődését mindvégig fenntartó Love Love Love határozott választ ad. Az úgynevezett nagy generáció tagjai prímán elvoltak az eszményeikkel, és otthonosan érezték magukat bennük, de ha az elfuserált utódaikat igazi mivoltukban meglátnák, akkor már nem lennének ennyire magabiztosak. Önmagukba nézésükkel a legelemibb feladatukkal nem voltak tisztában, hogy felelősségteljes szülőkként viselkedjenek, csemetéiknek biztonságot nyújtó, fészekmeleg családi hátteret biztosítsanak, és ne csak a maguk módján szeressék őket.
