Júniusban három alkalommal látható Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című kisregényének első angol nyelvű színpadi változata a Jurányi Inkubátorházban. A Kaddis című produkció rendezője, Barbara Lanciers mesél az előadásról.
Mi ihletett erre az előadásra?
Barbara Lanciers: Nagymamám, Boros Ilona, 1944-ben hagyta el Magyarországot, és végül az Egyesült Államokban telepedett le. Mindig úgy tartottam, hogy a nagyi kedves néni, szépen énekel, vicces a kiejtése, és jól főz; ennyi volt a kapcsolatom magyar gyökereimhez. A húszas éveim közepén aztán a nagymamám előhúzott egy fiatalkori képet önmagáról, díszes jelmezben, nyilvánvalóan egy előadásban. Azt mondta: „Szerintem ezért szereted annyira a színházat. Tőlem örökölted.” Így tudatosodott bennem, hogy nagymamám kiskorában operaénekesnőnek tanult, és egy híres gyerekszínházban játszott, Aldori Basci (Aldori bácsi) vezetése alatt, Budapesten.
Nem sokkal e felismerés után Baltimore-ba költöztem, beiratkoztam, az MFA színházi képzésére a Towson Egytemen, megismertem Philip Arnoult-t (a Nemzetközi Színházi Fejlesztési Központ igazgatóját) és először eljutottam Budapestre. Ez a találkozás 2005-ben történt; kutatómunkát folytattam egy előadáshoz, amely nagymamám emigrálását mutatta be tizennyolc éves korában, a második világháború utolsó napjaiban. (A darab címe Levelek névvel, és 2007-ben mutatták be a Creative Alliance-ban).
Ezen az utamon besétáltam a CEU angol nyelvű könyvesboltjába, és egy egész polcot fedeztem fel a Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre munkáiból. Ismertem ugyan a nevét, de soha nem olvastam tőle semmit. Mivel éppen némiképp archeológiai kutatást végeztem nagymamám múltjáról, és mivel szerettem volna minél többet megérteni magyarországi gyermekkorának világáról, megvettem három Kertész-regényt: a Sorstalanságot, a Felszámolást, és a Kaddis egy meg nem született gyermekért címűt. Elsőként a Kaddist olvastam el. Megváltoztatta az életemet. Sohasem olvastam ilyen brutálisan őszinte, erős, lírai prózát. Egy ültömben elolvastam a kisregényt, aztán jegyzetfüzetet ragadtam és álmodozni kezdtem, mit tennék, ha valaha színpadra állíthatnám. Álmomban természetesen azonnal úgy láttam, hogy jó barátom, a tehetséges Jake Goodman játssza a főszerepet. Első pillanattól tudtam, hogy ez csakis Jake lehet.
Miért fontos most bemutatni a Kaddist? Mennyiben van köze a mához?
Barbara Lanciers: A 2010-es magyar választásokon a jobbközép politikai pártja, a Fidesz kétharmados többséget szerzett. Ez sohasem látott hatalomhoz juttatta őket, és a miniszterelnök, Orbán Viktor nagy feltűnést keltett az Európai Unióban és a nemzetközi sajtóban, a tekintetben, hogy milyen sebességgel iktatja ki a fékeket és ellensúlyokat, amelyek az egészséges demokrácia szükséges feltételei. Paul Krugman, a New York Times szerzője rengeteg blog megnyilvánulást ad princetoni kollégájának, az alkotmányjogi szakértő Kim Lane Scheppele-nek e tárgykörben. Ő véleményem szerint a jelenlegi magyar politikai helyzet legavatottabb írója.
A magyarországi művészek számára nyomorúságos környezetet teremtett ez a politikai feszültség és káosz. A New Yorker nemrég jelentetett meg egy cikket, amelyben Kertész Imrét külön kiemelik e folyamatosan változó társadalmi klíma szövegkörnyezetében.
Családom egyes tagjai Magyarországon élnek, magam büszkén vállalom magyar származásomat. 2005-ös utam után számos további kutatóutat szerveztem a Levelek névvel alkotómunkája érdekében. 2007-2008-ban Fulbright-ösztöndíjjal Magyarországon éltem. 2008 óta évente legalább kétszer utazom Magyarországra. Ez a második otthonom, és nagyon aggódom érte. Mit tehet ilyenkor egy művész? Színpadra állíthatom életem legnagyszerűbb írójának szavait, akinek műve oly időszerű és fontos ebben a pillanatban – és bemutathatom őt annyi embernek, amennyinek csak lehet. Ezért hoztam létre most a Kaddist.
Mi a kapcsolatod a híres regénnyel, és hogyan adaptáltad színpadra?
Barbara Lanciers: Aki Kertész Imre-regényt állít színpadra, annak engedélyre van szüksége Kertésztől és fordítójától, Tim Wilkinsontól is. Számos segítő angyalon át jutottam el Kertész feleségéhez, Kertész Magdához, azután magához Kertész Imréhez is. Mindketten az első pillanattól támogatták tervemet. Ők is szeretnék, ha minél nagyobb közönségrétegek hallanák Kertész hangját, és ezen a véleményen van Imre fordítója és jó barátja, Tim Wilkinson is. Három fantasztikus ember! Nagyon hálás vagyok bizalmukért és nagylelkűségükért.
Kertész Imre konkrét elvárásokat támaszt művei színpadra állításához. Nem enged adaptációt. Nem szabad hozzáírni, vagy bármilyen módon átírni a mondatait. Az egyetlen engedélyezett mód a szöveg meghúzása, átrendezése. És minden változtatást jóvá kell hagyatni. Ezen a folyamaton keresztül juttattuk el Jake-kel a Kaddis egy meg nem született gyermekhez című regényt odáig, hogy színpadi Kaddis legyen belőle. Szoros együttműködésben dolgoztunk Kertész Imrével és Magdával, hogy mindenki megelégedésére szülessen meg a végleges változat, amely a lehető leghűségesebb a regényhez. Ez egy rövidített változat. De minden szavát Kertész Imre írta.
Ami a rendezést illeti, ezt mindenkinek magának kell meglátnia, ha eljön…
Két héttel ezelőtt Budapesten jártam, és valóra vált az álmom: személyesen találkozhattam Kertész Imrével és Magdával. Hat nappal a fantasztikus találkozás után szeretett nagymamám meghalt. Megható érzés, hogy Jake és én Kaddist alig pár nappal azután hozzuk el a Kaddist Baltimore-ba, hogy végső búcsút vettem a nagymamámtól. Ő ihlette ezt a darabot, így ez tökéletes egybeesés. A csütörtöki megnyitón, miután Jake és Kertész Imre elképesztő utazásán túl vagyunk, kaddist mondok Boros Ilonáért. A Single Carrot három előadását az ő emlékének ajánlom.
