...egyetlen pillanatra mintha a megtestesült gonosz villanna meg.
Az USA-ban élő, ír származású szerzőt elsősorban forgatókönyvíróként ismerhetjük, már ha odafigyelünk a stáblistán a forgatókönyvírókra. Ő jegyzi például az Életben maradtak szüzséjét, a Kétely filmváltozatát pedig 2008-ban meg is rendezte Meryl Streep és Philip Seymour Hoffmann főszereplésével.
A történet 1964-ben játszódik, a Kennedy elnök meggyilkolása utáni évben, amikor az amerikai közhangulatot még jócskán beárnyékolta a tragédia. A bronxi katolikus iskola igazgatónője, Aloysius nővér és Flynn atya közötti konfliktus azonban nem kötődik szorosan helyhez és időhöz. Kettejük harcában eltérő nevelési elvek ütköznek, de a darab ennél tágabb kérdéseket is felvet: az embertársaink iránti bizalom vagy kételkedés, az igazság megismerhetősége és viszonylagossága kérdéseit. Mindezt a papi pedofília gyanúja generálja.
A pedofília kérdése az utóbbi néhány évben nálunk is bekerült a közbeszédbe, a legnagyobb médiavisszhangot talán a nevesített Sipos Pál-ügy váltotta ki, amelyből a PanoDráma Más nem történt címmel készített előadást, Pass Andrea szövegkönyve alapján.
A Kétely esetében viszont nem tudjuk meg, hogy mi történt valójában, a darabnak és az előadásnak is éppen ez a lebegtetés, bizonytalanságban tartás a lényege. Hogy mi, nézők is elbizonytalanodjunk, jeleket, érveket keressünk, mérlegeljünk, gondolkodjunk el azon, hogy mi magunk mit tennénk hasonló helyzetben. (Hogy nem valószínű, hogy hasonló helyzetbe kerülhetünk? Valószínű vagy sem, én történetesen a már említett Sipos Pált is ismertem, az egyetemen volt kifejezetten kedvelt tanárunk, ahogy egy másik hasonló történet pap szereplője is távoli ismerősöm volt. Egyikükkel kapcsolatban sem merült fel bennem soha a kétely szikrája sem. Gyerekkori barátnőim között pedig volt áldozat.) Gyanítom, hogy a többség, ha cselekvéshelyzetbe nem is került, de hasonló történetekről tudomást szerzett a szűkebb vagy tágabb környezetében. A darabban az a legnyugtalanítóbb, hogy aki a legjobb szándékkal cselekvésre szánja magát, az sem lehet benne biztos, hogy tudhat jól cselekedni.
Shanley drámája mindemellett inkább ügyes, mint mély és erős munka. Felvet egy kérdést, szituációt teremt a színészeknek, aztán hagyja, hogy ezt működtessék. Pelsőczy Réka rendezőként rábólintott erre az ajánlatra. Egy érdekes, az egyházi iskola világához képest kontrasztos formai ötletet tesz ehhez hozzá: behozta az előadásba a divatbemutatók világát. A színészek a jelenetek elején-végén úgy vonulnak ide-oda, mintha kifutón járnának. Fontos szerepet kapnak a miseruhába, apácaruhába való beöltözések, és többször megmutatja a szereplőket civilben (edzőruhában, fürdőköpenyben, hálóingben) is. Szerep és személyiség összetartozása vagy éppen szétválása kap így hangsúlyt.
Ignjatovic Kristina a viszonylag kevés mozgásteret engedő apácaruhák mellett olyan részletekkel jellemez, mint a Simkó Katalin által játszott nővér ormótlan, fehér zoknira húzott szandálja, ami éles ellentétben áll a színésznő és a karakter finom, érzékeny alkatával. Többször is bajlódik vele, mintha ez a lábbeli húzná folyamatosan lefelé, ahogy az előadás halad előre.
Kálmán Eszter steril, világosszürke díszlete a Katona József Színházban játszott Terror szintén általa tervezett bírósági díszletére emlékeztet. De hát bíróságon járunk itt is, a törtnet szereplői egymást, a néző és a kereszttel jelzett fölöttük való őket ítéli meg. Vajdai Vilmos zenéje, hangeffektjei folyamatosan a fenyegetettség légkörét keltik. (Az első repülőgépzúgásra emlékeztető bejátszásnál azt hittem, tényleg repülők zúgnak a Belvárosi Színház fölött.)
Érdekes lenne meghallgatni egy közönségtalálkozó keretében, ki kinek hitt és miért, kételkedve, vagy belső bizonyossággal jött ki az előadásról. Mert a színészek mindent megtesznek, hogy megtartsanak bennünket a kétely állapotában. Udvaros Dorottya és Fekete Ernő feltesznek bennünket egy hullámvasútra. Az előadás elején az oldott, érzékeny, nyitott pappal szemben Udvaros Dorottya karaktere merev, már-már bigott elveket vall, ellenszenves, kemény és hajlíthatatlan. De már ekkor sem fekete-fehér a kép, mindkét oldalon megjelennek a karaktert árnyaló apróságok: egy-egy villanás a nővér fanyar humorából, a pap cinikusságából. „Kuss legyen, madarak!” – kiáltja az előadás egy pontján Fekete Ernő a károgó varjaknak. Itt egyetlen pillanatra mintha a megtestesült gonosz villanna meg a papban, de úgy, hogy a következő percben már az ember kételkedni kezd, hogy valóban látott-e valamit. Udvaros Dorottya finoman adagolja a nővér, ha nem is szerethető, de értékelhető vonásait. A két ember közti inga hol erre, hol arra leng ki a néző képzeletében, a lassacskán induló játék fokozatosan felizzik.
Simkó Katalin méltó társuk a játékban, érzékenyen jeleníti meg a nővér bízó, önazonos világának széthullását. Kéri Kittynek egyetlen jelenetben kell meggyőznie a nézőt arról, hogy karakterének megvan a maga igazsága: lehet olyan helyzet, amikor egy anya azt mondja, az a kisebbik rossz, ha a fiát molesztálja a tanára. Nem rajta múlik, ha ezt a néző nem tudja elfogadni.
Hangsúlyos eleme az előadásnak a kézmosás motívuma. Az elején mindenki mossa kezeit, mindenki biztos a saját igazságában, aztán a képlet árnyalódik – a nézőben meg ott marad a szorongató bizonytalanság: jót és jól tenni van, hogy szinte lehetetlen.
Turbuly Lilla
