"A komédiát arra találták ki, hogy kijavítsa a hibákat, és nevetségessé tegye a rossz szokásokat” – állítja Carlo Goldoni, az olasz polgári vígjáték atyja. Az Egy fenékkel két lovat egy klasszikus Goldoni-remekmű, A két úr szolgája angol fordításának indult, majd új darab lett belőle, ami már a Broadwayt-t is megjárta. Most pedig itt van: az Orlai Produkció zenés komédiáját Pelsőczy Réka rendezésében, Nagy Dániel Viktor, Lukáts Andor, Lovas Rozi és Friedenthal Zoltán főszereplésével június 23-án mutatták be a Belvárosi Színházban.
Egy percre sem ül le a hangulat
Brightonban, a hatvanas évek elején járunk, éppen kezdődik a Beatle-mánia. Főhősünket, Francis Henshallt (Nagy Dániel Viktor) kirúgták egy zenekarból, de mivel valamiből meg kell élnie, egyszerre két munkaadóhoz is elszegődik: egy helybéli pitiáner gengszterhez, Roscoe Crabbe-hez (Lovas Rozi) és egy nagystílű bűnözőhöz, Stanley Stubbershöz (Friedenthal Zoltán). A helyzetet bonyolítja, hogy egyik munkaadó sem tud a másikról, és az együgyű, mégis leleményes Francisnek mindent meg kell tennie, hogy ez így is maradjon, ezért egyik szerepből a másikba ugrándozva próbál helytállni - több-kevesebb sikerrel. Az éhenkórász utcazenésznek a két bűnöző közötti pendlizése így is elég lenne, ám felbukkan egy jó csaj, akit meg kéne hódítani; és persze ott van a már-már idegesítően nevetséges színészpalántába belehabarodott Pauline is, akit az apja Roscoe-hoz akar feleségül adni. De ez csak a kezdet - egy csomó más váratlan esemény gondoskodik arról, hogy a rohanó cselekmény még nagyobb fordulatszámon pörögjön. Kiderül például, hogy az egyik főnök valójában egy álruhába öltözött nő, történetesen a meggyilkolt Roscoe húga, aki ráadásul a másik főnök szerelme. Mindeközben pedig a Bekvart zenekar és Szabó G. Hunor közreműködésével szól a rock and roll.
A gombafejek, a felpezsdítő beatzene és az autentikus jelmezek mellett egy-egy társadalomkritikának is beillő megnyilvánulás, a könyvelő Dollynak, „egy igazi nőnek” a jövendölése és a női egyenjogúságot hangoztató monológjai is visszarepítenek a 60-as évek világába, de a brightoni színtéren itt-ott még II. Erzsébet királynő is felbukkan – leginkább az átváltozó díszlet elemeként.
A közönségnek is ki(be)szólogat
Richard Bean Goldoni-átirata egy könnyed zenés vígjáték, aminek struktúrájában a tökéletesen megtervezett, helyzetkomikumra épülő realisztikus jelenetek (farce) és az improvizációs elemek (commedia dell'arte) természetes hatása elegyedik. Ezt az elképzelést az Orlai Produkciós Iroda műve egy az egyben visszaadta, méghozzá erőltetett poénok nélkül. A cselekményből eredő komikum mellett a szókimondó karakterek játékának, a sziporkázó párbeszédeknek, frappáns monológoknak és nyelvi játékoknak, a humoros dalszövegeknek, az akrobatikus mutatványoknak, vagyis a vizuális és verbális poénoknak, illetve a színészek spontaneitásának köszönhetően marad a majd' kétórás darab olyan friss és gördülékeny. A társulat színészei bővérű figurákat teremtettek; kitűnően komédiázik a tavaly Junior Prima Díjjal jutalmazott Nagy Dániel Viktor; Roscoe-ként és Rachelként Lovas Rozi; valamint Charlie-ként és Alfie-ként Lukáts Andor, de valamennyi jellem és színészi játék emlékezetes. A két felvonás eleje kissé vontatottra sikeredett - talán csak a későbbi jelenetekhez képest -, így a közönség ráhangolódhatott a darabra, ám hamar felgyorsultak az események, és a szereplők menet közben egy-egy nézőt is bevontak a történésekbe. „Azt ugye tudja, hogy ide ételt nem szabad behozni?” – kontrázott rá Francis egy néző felajánlására, miután az éhező főhős a közönségtől próbált némi élelmet kunyerálni. De olyan is volt, hogy hosszas könyörgés után a nézőtérről végül egy pár segített neki felcipelni a főnök ládáját a szállásra.
Nyilván happy end
A verbális és fizikai komédia keveréke számomra először abban a jelenetben érte el csúcspontját, amikor Francis úgy érzi, kezd megőrülni és néhány percig „másik énjével” viaskodik, sőt szó szerint verekedik; majd pedig akkor, amikor egyszerre két vacsorát kell felszolgálnia. Ebben a káoszban pont kapóra jön (vagy pont nem) neki az új pincér az idős, pacemakerrel felszerelt Alfie személyében, aki remegő kezében jobbnál-jobb fogásokkal érkezik, csetlik-botlik, a lépcsőről lezuhan, majd miután rossz sebességre állítják a szívkütyüjét, búgócsiga módjára kezd el pörögni. A végén persze, amikor a végtelenül szerelmes és dühös Alan (Dékány Barnabás) már ölni készül a teszkós késsel, fény derül minden gaztettre, titokra és furcsaságra, így a szerepek a helyükre kerülnek, és a nagy kavalkádban végül mindenki megtalálja a maga párját. Szerelem, félreértés, gyilkosság, álruha, összeveszés, elszakadás, bujkálás, keresés és egymásra találás - igazi nyári felüdülés ez a darab. Talán a legviccesebb színházi produkció, amit valaha láttam.
