Megszüntetve megőrizni. Nagy valószínűséggel ez lehetett a célja Pelsőczy Rékának, amikor rendezőként a klasszikus film, a Római vakáció Paul Blake-féle forgatókönyvéhez hozzányúlt. A több mint hatvan évvel ezelőtti, 1953-as William Wyler rendezte film ugyanis a mai napig nagyon hatásos, a mai napig annyira él, hogy azt sem teljes egészében megtagadni, hipermodern köntösbe bújtatni, sem egy az egyben átvenni és színpadra állítani nem lett volna elegáns dolog. Maradt tehát a köztes megoldás: úgy „átalakítani”, úgy „megszüntetni”, hogy közben az alapértékei ne sérüljenek, a történet máig vitathatatlanul hatásos jelenetei megőrződjenek.
E törekvésből született meg az ötlet: a színészek ne csupán el-, illetve újrajátsszák a klasszikus szerelmi történetet, hanem „duplázódjanak” meg: a színpad változzon át filmstúdióvá, ahol a film szereplőit játszó és közben magánemberként is megnyilvánuló színészek forgatják a Római vakációt. A színház a színházban, pontosabban: a filmstúdió a színházban megoldással pedig, azt gondolom, Pelsőczy Réka óriási terhet vett le az Orlai Produkciós Iroda színészeinek válláról. Ha ugyanis „csak” a filmet kellett volna visszaadniuk a színpadon, óhatatlanul beleütköztek volna a remake csapdájába: az Anna hercegnőt játszó Tenki Rékának Audrey Hepburn, a Joe Bradley-t játszó Fekete Ernőnek pedig Gregory Peck szellemével kellett volna megküzdenie, a kettejük örökségével megbirkóznia, ami, úgy gondolom, lehetetlen. Lehetetlen, mert az ő kettősüket, valamint azt a szerelmet, amit ők jelenítettek meg a filmvásznon, képtelenség visszaadni. Azt a fájdalmat, azt az egymás elérhetetlenségéből fakadó sóvárgó vágyat, amit a film utolsó kockáin látunk, valószínűleg az életben nem lesz még két ember, aki olyan hitesen tudja elénk tárni, ahogyan a Hepburn-Peck páros tudta. Így viszont, hogy a mostani színészek egyfelől a filmben szereplő színészeket játsszák, s közben megmaradnak magánembernek is, ez az „utánzási” teher lekerül róluk. S a fókusz így a kibírhatatlan fájdalmat okozó szerelemről nyugodtan áttevődhet a játékra: arra, hogy finoman – mondom, a hagyományt, a klasszikus értéket nem megsértve –, de parodizálják az 1953-as megható szerelmi történetet, illetve a film minden egyes kulcsjelenetét.
Ehhez a finom parodizáláshoz kellettek a plusz szereplők: az „újrajátszott” film olyan figurái, akik az eredeti filmben nem, vagy nem úgy szerepelnek, mint a filmstúdiónak berendezett színpadon. Kellett hozzá a magánéletben rendezőként tevékenykedő, a megidézett filmben pedig Anna hercegnő udvarmesterét, valamint a főszerkesztőt játszó, Márton András alakította figura, kellett hozzá a magánéletben az ő feleségét alakító, egyébként Anna hercegnő nevelőnőjét és cinkosát megformáló színésznő (Hernádi Judit), aki titokban, „álruhába” bújtatva követi a megszökött Annát Róma utcáin. (Hernádi Judit átváltoztatásának, átöltöztetésének jelenete egyébként nagyon éles kifigurázása az egyik kereskedelmi csatorna átalakító műsorának, ami igen nagy merészség a rendező részéről.) Kellett hozzá a fiatal, mindenre kapható, szereposztó díványt megjárt színésznőcske, aki a magánéletben a rendező szeretője (Cseh Judit), s kellett hozzá az eredeti film összes, hangsúlyozom, összes mellékszerepét eljátszó, a rendező mellett a kellékes-mindenes szerepét betöltő fiatalember, akit Nagy Dániel Viktor alakít, feledhetetlenül.
A megduplázott s megnövesztett számú szerepek eredményeképp a kultikus film jelenetei megőrződve megelevenednek ugyan, de Zöldi Gergely ismét kiváló szövegkönyv-átiratának (is) köszönhetően – a jeleneteket látva – a színészekkel együtt itt már nem akarunk belehalni a szerelembe. Hanem velük együtt élvezzük azt az egy-másfél napnyi időintervallumot, amit Anna hercegnő Rómában „szabadságként” engedélyez magának. És ehhez tényleg nagy segítségünkre vannak a nyelvi lelemények. A borbélyt, taxisofőrt, pincért, dzsigolót egyaránt tökéletesen alakító Nagy Dániel Viktor szájába adott, sokszor tökéletes olaszsággal vagy olasz akcentussal előadott szóvirágok (aki vagány haj helyett vágány hajat vág a hercegnőnek, a vágni szóval is eljátszva), vagy az Annáról készült fotó egyikének címe, a Borbély visszavág távolítani tudja tőlünk a szerelmi tragikumot. Ami főleg azért jó, mert a bealtatózott Annát remekül alakító Tenki Réka és a Gregory Peckre tényleg „ügyet sem vető”, magát zeneszerzőnek hazudó újságíró, Fekete Ernő – bár kétségtelenül jól mutatnak a színpadon – igazi „kémiát” nem produkálnak. Még ha akarnának, se tudnának úgy vibrálni, ahogy Audrey Hepburn és Gregory Peck kettőse vibrált. De szerencsére nem is akarnak. A rendező megóvja őket ettől.
S ha a felújított, újraforgatott film már nem a szerelmi tragédiát, hanem a játékot, a paródiát állítja középpontba, Pelsőczy Réka a fájdalmat, a belehalást mintha a magánélet „síkján” mégis érzékeltetni szeretné. A rendező—idősebb színésznő—fiatalabb színésznő szerelmi háromszögén keresztül, ahol Hernádi Juditnak, amellett, hogy nagyszerű, a férje felé intézett beszólásai vannak (a Hátha csak vakációzni ment mondatánál például érezzük, hogy ezt nem csak Anna hercegnő vakációzására értette), a játékában érezhető az épp lecserélés előtt/alatt/után álló megunt feleség tragédiája. Kár, hogy itt Cseh Judit a fiatalabb színésznőt alakítva nem tud „vele menni”: végig túlságosan felszínes marad, s ezért nem érezzük, hogy igazi vetélytársa lenne az idősebb pályatársának, nem érezzük, hogy lenne annyi csábereje, hogy végleg magába bolondítsa a rendezőt. (A fotóriportert játszó Szikszai Rémusszal a flörtölése ennél jóval hitelesebb.) A magánéleti tragédia szándékolt bemutatása azonban nemcsak emiatt nem működik kellőképpen: az egyébként remek Cole Porter-dalok állandó jelenléte a darabban szintén annyira a játékot, annyira a paródiát erősíti, hogy kevéssé tudunk figyelni a sokszor a háttérben, már-már a színfalak mögött zajló magánéleti válság elemeire és állomásaira.
Összességében azonban –az apróbb hiányosságok ellenére – Pesőczy Réka darabja nagyon élvezhető előadás. A Colosseumot megidéző, mindenre használható díszletelem, az ablaknak és a hazug ember karját bekapó „oroszlánszájnak” is beillő egyszerű karika: egyáltalán, a minimal artot idéző, Kalmár Bencének köszönhető díszlet mégis Rómába repít bennünket. Mintha mi is ott táncolnánk az Angyalvár parkettjén a kettős, legalább kettős szerepet játszó, nagyszerű színészekkel.
Gyürky Katalin
