Pedig nem látszik annak, hisz a mindennapi játszások, túlélési technikák az életünk természetes részeivé lettek. Joe Orton Mr. Sloane szórakozik című darabját Guelmino Sándor rendezte a Jurányi nagytermébe. A kesze-kusza érzelmek között csapongó történet az abszurdumig elvitt naivitással és álnaivitással kiapadhatatlan humorforrássá válik, ám minden mosolyunk mögül az önmagunk pőreségén való keserédes nevetés sejlik át.
Szent összevisszaságban, önfeledt eklektikusságban leledzik Kath (Bíró Kriszta) otthona, erősen hajazva – a takarófólia térelválasztó elemként való használatával – egy átmeneti, renoválás előtti, alatti, utáni családi fészekre (látvány: Juhász Nóra). Átmeneti állandóság ez, amely már föl sem tűnik hétköznapi megszokottságával. Joe Orton darabja látlelet arról, amiben élünk, mozgunk, vagyunk – földrészektől, nemzeti karakterológiától függetlenül. Guelmino Sándor olvasatában ez a látlelet persze csak “járulékos”, “másodlagos” elem, mely a karakterek játéka, életszemléletének “melléktermékeként” bomlik ki megmutatva, hogy nem csupán egyes momentumai, hanem úgy összességében szánni valóan szánalmas a szórakozásunk, ami maga az életünk.
Bíró Kriszta Kath-je a magára erőltetett naivságában, melyben mint anyaölben, lubickol, kapva kap az alkalmon, hogy Mr. Sloane-t (Dékány Barnabás) odavegye magához albérlőnek. Oda, ahol már vele él apja, Kemp (Gazsó György) és a bátyja, Ed (Király Attila) sajátos szimbiózisban – sajátosban, hisz kimondatlanul mindegyikük tisztában van a saját maga és a többiek másikra kapaszkodó , akaszkodó életképtelenségével, élhetetlenségével, ám pont ennek a föl nem hánytorgatása tartja egyben ezt a lehetetlen, mégis lehetséges együttest.
Bíró Kriszta ölelésre, testiségre, babusgatni vágyásra kiéhezett Kath-je újra és újra becsap bennünket is az infantilis gyermekdedség és a pragmatikus életszemlélet közötti villámgyors váltásaival – zseniális autentikussággal ültet föl személyiségének hullámvasútjára, és közben a darab előre haladtával megértjük: így élünk mi is a vágyaink és a racionalitások között hánykolódva.
Közben persze titkon reméljük, hogy még nálunk is van instabilabb, pszichésen beszámíthatatlanabb, akit könnyűszerrel még a magunkfajta önértékelés híján lévők is az ujjuk köré tudnak majd csavarni. Dékány Barnabás Mr. Sloane-ja pont ilyen. Látszólag tényleg ő a sodródók legsodródóbbja: éppen annak dorombol jobban, akitől a biztonságosabb simogatást, pártfogást kapja, legyen ez éppen Ed vagy Kath. A nála gyengébbnek véltet, Kampet meg éjszakánként kékre-zöldre veri. Persze Gazsó György Kampje is csak első ránézésre a botjára támaszkodó, hunyorogva a történések után cammogó öreg, a felszín mögött ott lopakodik a penge éles logikával, emlékezőtehetséggel bíró, a szálakat a háttérben ténylegesen mozgatni képes vénember.
Nem is csoda, hogy Dékány Barnabás hihetetlen bravúrokkal teli road movija – már ami a Kath és Ed érzelmeivel való játszadozást illeti – Kampnél akad el, ám akkor jobb híján agyonveri, mert mi az neki! A felfelé nyalakodunk, lefelé taposunk ősismerős túlélő ösztöne vezeti, persze mindeközben leplezetlenül megmutatja, hogy ez a fajta “szórakozás” nem egyéb, mint szánalmas, a felszínen maradást szolgáló játszadozás, túlélni, tovább élni akarás. A labilis, befolyásolható jellemére való hivatkozás a legjobb és egyben az egyetlen mentsvára.
Használ és kihasznál, ám őt pont ugyanígy használják és kihasználják. Ha nem épp a magának Mr. Sloane-tól gyereket “csináltató” Kath, akkor Király Attila homoerotikus vonzalmait stikában Mr. Sloane-nal csillapító Edje. Atlétában, kezében két öklömnyi pipáját markolászva a kemény fiú álarcában talán ő a legvédtelenebb, legáttetszőbb figura négyük közül. Határozatlansága, folytonos lehetetlenkedése szép példája az akaratgyengeségnek, annak a fajtának, amely mindeközben díjbirkózónak adja ki magát.
A két testvér, Kath és Ed ide-oda rángatja Sloane-t A rengeteg jól adagolt, elosztott humorral működtetett egyfelvonásost ezek a huzavonák, pergő gyorsaságú, csattanósra igazított dialógusok éltetik, melyek fordulatszámait mind a négyen remekül képesek a magukévá tenni – ám a hosszabb, monológszerű replikákon – akad belőlük azért sajnos néhány – megfeneklik a játék. Tűz, amelytől elvesszük az oxigént. Mert ennek az olvasatnak pont az lesz a jótékony, ügyesen fölépített erőssége, hogy az egymást váltogató válaszok nemcsak a humor nyelvén szólnak jól és könnyed profizmussal, hanem pont ezek által a karakterek mélyére, egymástól való függésére is mesterien rávilágítanak.
Egyre jobban örvénylik a humoráradat – egyre nagyobb lesz a szánalmasság is, az a fajta szánalmasság, amely reflektorszerűen bevilágít a lélek legparányibb zugaiba is. Guelmino Sándor játék- és tréfamesterségével mély nyomot hagy bennünk ez a szórakozás – egyszerre önfeledten szánni való, és a szánalmasságunkra a nevetés egyetlen gyógymódját kínáló. Önszembesítés akaratlanul is, mely elől nem ér a szőnyeg alá bújni, mert úgy nem hat igazán, Avagy a szőnyeg alá bújás a szembesítés elől az egyetlen védelem? Minél jobban nevetünk, annál szánalmasabb, és mindinkább szánni való, mi annál inkább nevetünk, hogy bele ne haljunk.
