A családon belüli erőszak témájáról – sajnos és szerencsére – az elmúlt egy évben minden fórumon sok szó esett, de Bozsik Yvette és a Minden ötödik órában című darab közreműködői joggal érezték úgy, hogy még mindig nem beszéltünk róla eleget.
Milyen a profi előadás? Aktuális, erős, pontos, elgondolkodtató, mély, biztos rendezői kézzel összerakott, átgondolt, amelynek a mindenki számára önállóan értelmezhető mondanivalóját az ember hazaviszi magával, s még hosszan beszélget róla vagy töpreng rajta. Ha bizonyos motívumok nem egészen tökéletesek is, a Minden ötödik órában ez utóbbi célját biztosan eléri: nem lehet elmenni mellette.
És nem csupán a téma miatt. A lazán egymásba fűzött, dialógus vagy monológ formájában előadott, eltáncolt, elbábozott vagy némajátékkal ábrázolt jelenetek szinte végig fenntartják a feszültséget, és bár vannak nagyon jól és kevésbé jól sikerült részek, az előadás egy pillanatra sem engedi el a néző figyelmét. A mobildíszlet a színházcsinálás egyik nagy találmánya, itt is csupán néhány könnyen mozgatható díszletelemet használnak a művészek (kanapé, fotel, ágy), a többi helyszínt építőjáték-szerűen húzzák fel a mobilelemekből. Lesz belőlük többek között ajtó, „chatablak”, lift, tárgyalóterem padjai és legvégül sírkövek – ezzel az állandó mozgással, amely a díszletelemek és egyéb motívumok szintjén is áthatja a produkciót, nagyszerűen fenntartható a témához illő, zaklatott hangulat.
A családon belüli erőszak kérdését az alkotók igyekeznek alaposan körüljárni: kezdik rögtön azzal a sajnos nagyon gyakori helyzettel, amikor egy bántalmazott asszony segítségkérő szavait az elvileg az ő védelmére kirendelt hatósági személy ellene fordítja. Az asszony szabadkozik, mondatai fájdalmasan ismerősek számunkra, ha csak hallomásból is: „Értse már meg, én a sértett vagyok, nem a vádlott.” Fullajtár Andrea, aki számos egyéb alak mellett ezt a nőt is megtestesíti az előadásban, így vélekedik: „Valamilyen formában mindenki érintett ebben a témában. Régóta foglalkozom közügyekkel, és azt gondolom, hogy ez közügy. Színészként és civilként is úgy érzem, hogy minden bántalmazottért fel kell szólalni, és addig, amíg Magyarországon nincsen törvényi oldala annak, hogy a bántalmazottakat megvédi a közösség, a társadalom, addig rengeteg dolgunk van ez ügyben.”
Hogy ez mennyire igaz, a jelenet jól mutatja: az asszony nem kap segítséget. És nem kap segítséget a gyermek sem, akit a mostohaapja szíjjal büntet meg (a gyerek választhat büntetési módszert, ő pedig ezt választja, mert így kap a legkevesebbet). A gyereksírás-zihálás kibírhatatlan hangjait a rendező bátran húzza hosszú perceken át, amíg szinte elviselhetetlenné nem válik, és a jelenet különös módon még erősebb lesz attól, hogy életnagyságú gyermekbábut használnak: így a kicsi bármelyik megkínzott gyermekkel helyettesíthető, és a szenvedés elidegenedését is jól felvázolja az ötlet. „A szervezetek legtöbbször nem tudnak vagy nem akarnak egy bántalmazott gyereknek úgy segíteni, hogy valóban segítséget kapjon. Akárcsak a felnőttbántalmazással, a gyerekek bántalmazásával is legtöbbször lakossági bejelentés alapján tudnak csak foglalkozni, amire egy a millióhoz az esély, a bántalmazók pedig nyilván pontosan ezt a helyzetet használják ki, hogy valaki nem mer beszélni arról, ami történik vele. Emellett a gyerekek is sokszor saját magukat hibáztatják: úgy gondolják, tényleg annyira rosszak voltak, hogy megérdemelték a büntetést” – mondta lapunknak Fullajtár Andrea.
Ez pedig maga a kulcsmomentum: az előadás jelenetei különösen kiemelik azt a problémát, milyen óriási a bántalmazottak megfélemlítettsége. „Pipás Pista” történetében az átokházi asszonyok megmentője (ő egyébként valóban élt, alakja a népi legendárium része lett) egy férfiruhában élő özvegyasszony, aki megöli a bántalmazott nők férjét. Pistára, akit eredetileg Fődi Viktória néven anyakönyveztek, két gyilkosságot sikerült rábizonyítani, de többel kapcsolatban is felmerült a neve, és a szóbeszéd szerint saját kötelével akasztották fel.
Megjelenik aztán az előadásban a mostohaapjával szexuális érintkezésre kényszerített gyereklány, az elbizakodott férfi, aki nagyhangú tanácsokat osztogat arról, hogyan kell „megtörni” egy nőt (ahogyan az is sajnálatos tapasztalat, hogy ezeket a „tippeket” a férfiak gyakran valóban megkapják „tapasztaltabb” társaiktól), és persze megjelenik a mai kor egyik rákfenéje, az internetes kommenthalmaz is.
De mit tudhat a kívülálló arról, mi zajlik egy családban? „Nagyon szeretnék egyszer leülni egy olyan emberrel beszélgetni, aki kívülről ítélkezik. Hogyan »ne hagyja magát« egy gyerek? Hogyan »ne hagyja magát« egy nő, akinek nincs hová mennie, és meg van félemlítve, mert a bántalmazó a gyerekeit is fenyegeti? Ezek nagyon súlyos helyzetek, nem lehet őket ilyen egyszerűen leseperni az asztalról. Ezenkívül a legtöbb bántalmazott sokáig nem is tudja magáról, hogy ő az – szép lassan kúszik be az életükbe ez a dolog, és mire ott tartanak, hogy nem bírják tovább, addigra már sok éve tart” – mondta a jelenségről Fullajtár Andrea.
Van-e segítség? A látottak alapján is egyre inkább úgy tűnik, az egyetlen valamirevaló megoldás a civil összefogásban és az egymásra figyelésben rejlik. Az előadás egyik legerősebb pontja a Minden ötödik órában című dal – amely szókimondóan és erősen robbantja az arcunkba mindazt, ami körülöttünk történik – és Fullajtár Andrea kezdő rapszövege, amelyben ötleteket ad a bántalmazottaknak, mit tehetnek a biztonságuk érdekében, zseniális ötlet és nagyon fontos is. Mert az erőszak elszenvedői sokszor tehetetlennek érzik magukat – a hivatalos szervek nem nyújtanak segítséget, másokkal a szégyen vagy a büntetéstől való félelem miatt nem merik megosztani a problémáikat, így szépen lassan önként eltemetkeznek. A lelki pusztulás pedig vezethet fizikaihoz is: az előadás utolsó jelenetében a mozgóelemek sírkövek lesznek, és végtelenül sok adat hangzik el bántalmazás következtében elhunyt nőkről, férfiakról és gyerekekről. Sokukról csak ennyi: „név nélküli nő”. Név nélküli, személyiség nélküli, akarat nélküli, élet nélküli. Nem létező, láthatatlan, mintha sosem lett volna. Megsemmisített. Ezt teszi a folyamatos bántalmazás az emberi lélekkel, erre pedig valóban kötelességünk figyelni. És még valamire, világít rá Fullajtár Andrea: „Az a gyerek, aki olyan családban nő fel, ahol az erőszak a kommunikációs forma, olyan családban, ahol sosem simogatják meg, és mindenféle fizikai kontaktus el van zárva – ez nagyon mély traumákat okoz. Az, hogy a szülők milyen mintát állítanak a gyerek elé, százszor fontosabb, mint a környező világból érkező hatások. Mondjuk, szeresd a gyerekedet, mutasd ki, biztosítsd róla. Ennyit lehet tenni.”
Valamint el lehet menni megnézni az előadást, igen, akár egy kicsit nagyobb gyerekkel is. Ami számít, azt érteni fogja belőle, amiről szól, azt pedig fontos tudnia, akár csak azért, hogy segíthessen, ha hasonlóval találkozik. A nagyszüleink, szüleink generációját és a miénket hallgatásra nevelték – igyekezzünk legalább mi megtörni a csendet.
