Bergmanhoz nyúlni nagy kihívás és nagy felelősség. Módosított Bergmant előadni Bergman-rajongóknak még nagyobb próbatétel. Jómagam nem vagyok „echte” Bergman-rajongó, de az Őszi szonáta rajta van a top tíz filmes listámon. Vártam a darabot, és féltem tőle. Őszintén izgultam érte, de hiába.
Az Őszi szonáta egy kőkemény filmdráma, kegyetlen mondatokkal és szívbemarkoló premier plánokkal. Gyötrődés és küzdelem. Egy anya-lánya kapcsolat mélybe nyomott konfliktusa nem hollywoodi látószögből. Charlotte, az anya és Eva, a lánya évek óta nem találkoztak, mert a zongoraművész anyát lefoglalták a turnék és a koncertek. Unokáját sosem látta: sem Erik születésekor, sem a tragikus halálát követő temetésen nem jelent meg. Eva még érzi fia szellemét, Viktor, a lelkész apa, csaknem hitét vesztette. Házasságuk mégis kiegyensúlyozott, Viktor feltétel nélkül szereti Evát, kissé túl is értékeli; Eva nem szerelmes férjébe, mégis hű társként áll mellette. Magukhoz vették Eva húgát, a súlyos betegségben szenvedő Helenát, hogy legyen kiről gondoskodniuk, és talán, hogy ne csak ketten legyenek. Békés éldegélésüket egy hirtelen látogatás szakítja meg. Eva meghívja édesanyját kikapcsolódni tágas otthonukba, látszólag a világ végére, miután értesül Charlotte legjobb barátjának, Leonardónak a haláláról. Az anya nem várt módon él a meghívással – nem is sejtvén, hogy Helenával is találkoznia „kell”.
A március 27–28-án bemutatott előadás híven követi az alaptörténetet, bár Vörös Róbert rendező karácsonyra datálja az összecsapást. Az időpont valószínűleg azért lett a szeretet ünnepe, mert a mű a szeretetről beszél, egy kicsit másképp: a máz levakarásáról, a szeretet nyelvének hazug mivoltáról. A szimbolika azonban a darab végére – az egyik drámai tetőpontnál – a karácsonyfa díszítésénél kínosan hosszúvá és erőltetetté válik (ahogy a közben zajló üvöltözés is kellemetlenül fülsértő és az abortusz-sztori kiegészítése sem túl eredeti). A fa fellökése pedig egyenesen klisészerű; szükséges, ezért felesleges.
A díszlet kialakítása ettől eltekintve jól megoldott, a szintezés ügyes, a kanapé jól szolgál ágyként, és a pianínó centrumba helyezése találó és sokatmondó. A nyitókép nagyon hatásos lehetne. Eva (Radnay Csilla) háttal a közönségnek Chopin egyik prelűdjét játssza, vadul, érzelmesen, „szinte csúnyán”. De Viktor (Széll Attila) csendes körülmotoszkálása zavaró, a filmbéli narratív gesztus beemelése pedig kidolgozatlan. Ha leromboljuk azt a híres „negyedik falat”, ami a közönség és a színpad között van, akkor ne csak egyszer tegyük! De térjünk vissza a zongorajátékra, Radnay Csilla tud zongorázni, Udvaros Dorottya vélhetőleg nem, legalábbis ezt sejteti az előadás. A rendező erre kiváló megoldást talált: nem Eva és Charlotte játékát halljuk egymás után, mint a filmen, hanem csak Eváét. Egyet az anya érkezése előtt, egyet az anya kérésére és füle hallatára. Mikor Eva kikéri anyja véleményét („– Tetszett? / – Te tetszettél!”), a kritikus zongoraművész pontosan azt kéri számon lánya játékán, amit Eva intim környezetben tökéletesen teljesített. De most érzelgős volt és finom, túl udvarias. Ezt mindenképp a színdarab javára kell írnunk, mert ebben a lány szorongása és megfelelési kényszere roppant érzékenyen megnyilvánul. Az anya ellenjátéka mégis hiányzik, prelűdértelmezése nem válik szakmailag hitelessé. Ráadásul ez a jelenet a film egyik legerősebbje: Liv Ullmann elképesztő mimikával reagál Charlotte kioktatására. Az oktatja ki a visszafojtott fájdalomról, aki e mérhetetlen fájdalmat okozta neki.
Charlotte játékának kihagyását gyakorlati okokból meg tudom érteni, de azt nem, hogy miért nincsenek fényképek, főleg a gyerekről. Erik fényképének súlya van, a halál állandó és elfogadott jelenlétét kellene érzékeltetnie. Mert a házaspár már megbékélt a halállal. Az, hogy Charlotte nem tudja elviselni, mi több, menekül a halálnak (s természetesen a betegségnek) még a gondolata elől is, nem kéne, hogy a parókia berendezését befolyásolja. S ha már Charlotte és a halál viszonyát említem, szólnom kell a vörös ruháról, amit az anya a közös vacsorára vesz fel. Bergman intenzív párhuzamos snittekben tárja elénk a készülődést, melyben a két nő azt találgatja, mire számít a másik, mennyire lesz látványos az anya gyásza? Charlotte szembemegy a konvenciókkal, és egy híres tervező hosszú vörös lepelszerű ruháját találja alkalomhoz illőnek. Semmit nem mutat alakjából, mégis gyönyörű. A halál a múlté, az élet él, s Ingrid Bergman úgy fest, mint egy királynő. Udvaros Dorottyát valamiért nem akarták ebben a kegyben részesíteni, ruhája nemcsak rövid, hanem ujjatlan is, tény: nagyon piros, de sem az anya (lényegében nagymama) szerepéhez nem illő, sem a művészéhez. Sajnos.
Vörös Róbert Charlotte-ja érdekes, nehezen körülírható karakter. Nem annyira zárt és durva, mint Bergmané, könnyelműbb, közvetlenebb, olykor már-már komikus is: állandóan magára tereli a szót. Ezzel a komikus hatással pedig nagyot veszít távolságtartó erejéből: Ingrid Bergman csak akkor és csak addig öleli lányát, ameddig kell, vagy ameddig vissza nem áll az egyensúlyi állapot (például síráskor). Udvaros sokkal sóvárgóbb, mint filmbeli kolléganője, bár nem konkrétan lánya szeretetére vágyik igazán, inkább arra, hogy ne gyűlölje, hogy ne kelljen rosszul éreznie magát a bőrében. Mint a darab közepén el is hangzik: „fontos, hogy jónak tartsuk magunkat”. De van az a határ, amikor a jóság „burkát” megrepesztik a kegyetlen odamondások, és előbújik a riadt vad, aki menekülni vagy támadni kész. Van egy különleges pillanat a darabban, amikor Eva közli anyjával, hogy „Léna itt van”. Egyszerre minden kiül Udvaros arcára: mire készül ellenem, mit akar tőlem, miért jöttem el, mihez kezdjek Lénával? És akkor megkezdődik az elbizonytalanodás. Könnyek nélkül még tán lehet élni, de szeretet nélkül? (Érdekes egyébként Udvaros Dorottya hangjátéka az előadás folyamán: az üdvözléskor, a kapcsolati szerepjáték elején ugyanaz a gyermeki jóság sugárzik hangjából, ami Eva szinkronhangjaként a filmben jellemzi. Később a darab előrehaladtával ez a hang egyre távolabb kerül.)
Evának szeretetnélküliségben kellett felnőnie, apja nem tudta pótolni anyja távollétét. Jelenléte viszont megbénította a gyermeket szeretetének kifejezésében. Vágyakozott utána és félt tőle, meg akart felelni neki, de tudta, hogy sohasem lesz elég. Lelki sérültként nőtt fel: az anyját okolja mindenért, még húga betegségéért is. Szorongásai miatt nem tudta gyermekként megélni gyermekkorát. Ezért is központi gondolat nála a felnőttsége kérdése, mint mondja: „a felnőttek is gyerekek, csak felnőttként kell élniük”. Radnay Csilla Evájának a legmeghatározóbb tulajdonságát az anyja iránt érzett passzív agresszióban látom, ami a filmmel ellentétben nem lassan adagolva, hanem váratlan kifakadásokban tör utat magánk. Ez olykor némi összeférhetetlenséget okoz a dialógusokban, az egyik pillanatban szúrós megjegyzéssel támad, a következőben már kényeztetni akarja Charlotte-ot. Ingmar Bergman Evájához képest Vörösé kevésbé tűnik bölcsnek, inkább bipoláris, éretlen, akaratos. (Viktor meséli is, hogy felesége a parókia láttán azt mondta: „itt akarok élni!” A filmszinkronban ez így hangzik: „szívesen élnék itt”). Ez rendben is lenne, de érzelmi hullámzása következtében a nagyjelenet, a szeretetlufi kipukkadása, a traumakibeszélés, sajnos, nem válik kellően megrendítővé, megdöbbentővé.
A film tele van nagyjelenetekkel, a mű gyakorlatilag a tetőpontok halmozása, ebből a színdarabnak, véleményem szerint, csak kettőt sikerül megütnie. Udvaros Dorottya kérdő pillantását már említettem, a másikat Helena „okozza”: örömteli felsikoltása a világító karácsonyfa láttán hátborzongató élmény. Fodor Annamária tragikus szerepben is roppant tehetséges, Léna minden megnyilvánulása figyelemre méltó, még a kissé kaotikusra sikerült rémálom-látomás is.
Vörös Róbert Viktor-karakterével viszont egyáltalán nem tudok egyetérteni. Nem illik hozzá sem a túlzott bizalmaskodás, sem a bárgyúság. Bergman Viktorja lényegében egy eszményi férj, egy stabil pont, aki megérti, vagy legalábbis hiszi, hogy érti feleségét, higgadt és támogató. Amikor a színdarabban Charlotte azzal viccelődik, hogy „inkább csinálj nekem még egy unokát”, és erre Viktor hetykén, enyhe fejcsóválással úgy válaszol, hogy „de Charlotte!”, nagyobb tőrdöfés az érző emberi szívbe, mint amikor Eva „érzelmi nyomoréknak” nevezi az anyját. De tegyük fel, hogy tévedek, vagy hogy csak a pótszék miatti sértettség beszél belőlem.
Kín, kínzás és könyörület – erről szól az Őszi szonáta. Nem tudhatom, hogy Vörös Róbert milyen hatást kívánt elérni, de minden felhangzó nevetésnél éreztem, hogy Ingmar Bergman forog a sírjában. „Te tetszettél”, mondanám a műre, és nem az előadásra, de mindenkinek megvan a saját értelmezése. Vagy a poénként hangsúlyozott kisebb kommentárokon csúszott el az előadás, vagy az átlagember vált alkalmatlanná rá, hogy hígítatlan drámával szembesüljön. Vagy éppen így oldja fel a feszültségét? Az emberek szórakozni járnak színházba, nem azért, hogy rosszul érezzék magukat a bőrükben, el kell hát ismernem a rendező bátorságát. A mikroszínpadnak köszönhetően olyan közelről éljük át a drámát, mint otthon (a családban vagy a tévé előtt). Kissé elmarasztaló véleményem ellenére is rendkívüli vállalkozásnak tartom Bergman színpadra vitelét, főleg hogy nevezett filmje hemzseg a premier plánoktól. Egy színházi rendező nem élhet a közelítés eszközével, kiemelésre egyedül a fényt használhatja, hogy ez nyújthatja-e ugyanazt az élményt, vitatható. Mindenestre az Őszi szonáta egy olyan mély és komplikált lélektani dráma, amely ritkaságnak számít napjaink színházában.
Tary Orsolya
