Hernádi és Kern brillíroznak a szellemes, jól megírt komédiában. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA
Jó ám olyan vígjátékot látni, amelyet rutinos komédiaszerző írt könnyű kézzel, s amely nem törekszik többre, mint hogy másfél órára lekösse a néző figyelmét, azaz felhőtlenül szórakoztasson. S jó olyan nézőtéren ülni, ahol a közönség láthatólag együtt lubickol a szereplőkkel, veszi a hatásos poénokat, részt vesz a játékban, azaz hozzáteszi a maga impresszióit a produkcióhoz.
Az amerikai szerző, Stephen Sachs darabja kétségkívül jól megírt vígjáték, nem véletlenül aratott kirobbanó sikert az angolszász világban és másutt is. A színmű komédiai alaphelyzete meglehetősen egyszerű: egy lepukkant lakókocsiparkban élő expincérnő, Maude kitartó kukázás közben hozzájut egy festményhez, amiről azt gondolja, hogy sokat, dollármilliókat érő Jackson Pollock-kép. Elhívja hát a New York-i sztárbecslőt, Lionelt, hogy pecsétes papírral hitelesítse, hogy a mű tényleg eredeti és nem hamisítvány. Az expincérnő szakadt öltözékben, lerobbant egzisztenciával a háta mögött azt reméli, hogy a nagy értékű festmény hozzásegíti majd, hogy kitörhessen nyomorúságos élethelyzetéből. Lionel, a decens és módfelett cinikus művészettörténész hitetlenkedve és kellő távolságtartással viszonyul az ügyhöz, hiszen szakmai reputációját nem teheti kockára afféle alkalmi kaland oltárán.
A nőt és a férfit világok választják el egymástól: Maude szabad szájú, igencsak rámenős perszóna, akit alaposan megedzett az élet, nincs mit titkolnia, nincs miért visszafognia magát. A férfi tartózkodó, megfontolt úr, vagy legalábbis ilyen típusú karaktert ölt magára, ezzel is védve magánéletét, személyiségének sérthetetlenségét. Maude hosszú évek óta él valahol Los Angeles peremvárosában, egy elképesztően lepusztult, ám praktikusan felszerelt lakókocsiban, ahol kézre esik neki minden, s ahol tulajdonképpen rég berendezkedett erre az életformára, mi több, bele is nyugodott a maga módján, hogy itt kell leélnie életét. Lionel jól szabott öltönyben, a nagy hírű múzeum különgépével érkezik, s látszólag semmi más nem érdekli, csak a festmény, azaz annak az eldöntése, hogy eredeti-e a mű vagy hamisítvány. Aztán persze alaposan belegyalogolnak egymás életébe, feltárul a múltjuk, Maude fölkínálkozik a férfinak, s a legkülönfélébb női praktikákat is beveti, hogy levegye a lábáról a férfit, s ekként is hozzásegítse a számára előnyös döntés meghozatalára.
Stephen Sack darabja e ponton kétféle lélektani csapdát és tulajdonképpen krimi izgalmú végkifejletet is tartalmaz: a néző lassan avatódik be a folyamatba, amelynek nem kevesebb a tétje, mint hogy ki kit győz le. S persze azért is izgulhatunk, hogy a hosszúra nyúló párbeszéd végén kiderül-e végre, hogy az ominózus festmény zsibvásári kacat vagy valóban milliókat érő műtárgy. Macska-egér harcot látunk, amelyből hol az egyik, hol a másik szereplő látszik győztesként kikerülni.
Maude-ot Hernádi Judit, Lionelt Kern András játssza. Adva van tehát a tuti páros, akik a szórakoztatás legapróbb titkait is ismerik, meg persze hozzák azt az aurát is, amely filmen, színházban évtizedek óta körülveszi őket. Rutinosan, elegánsan s látható élvezettel játsszák szerepüket s játszadoznak egymással. Hernádi Maude-ja harsány, nagyhangú és szenvedélyes. Egy piaci halaskofa szenvedélyességét, egy orfeumi pincérnő erotikus vonzerejét és egy magára maradt középkorú asszony keményre kalapálódott rezignációját keveri a végtelen poénáradatba, ahogy adogatja a magas labdákat partnerének, amelyeket aztán Lionel sorra le is üt. Hernádi érett drámai színészete legutóbb, többek között, az átriumbeli A félelem megeszi a lelket markáns szerepformálásában is megmutatkozott. Most komikusi színeit csillogtatja, újra meg újra: valóságos szellemi tűzijáték, ahogy partnerével zsonglőrködnek. Pedig Kern Lionelje jóval visszafogottabb; maliciózusan fanyar, tartózkodóan nagyvonalú, ugyanakkor sármos és végtelenül empatikus, bár időnként besokall a nő rámenősségétől.
Valló Péter ökonomikusan, a figurák karakterjegyeit árnyaltan kibontva, a száguldó dialógusok gegzuhatagai és a drámai hatásszünetek közt egyensúlyozva játszatja végig a vígjátékot színészeivel. Nem akar ráhúzni a darabra valamiféle különleges rendezői koncepciót vagy értelmezést, akként játszatja a komédiát, ami: könnyed, sikamlós vígjátékként. Mindehhez nemcsak a színészekben, hanem a fordító-dramaturg Kovács Krisztinában is remek partnerre talál. (A szociális háttérről is plasztikus képet adó díszletet, a lepukkant lakókocsi-belsőt a rendező tervezte.)
Hernádi és Kern sorra adogatják egymásnak a jobbnál jobb poénokat, és robbannak is a leleményes humorbombák, felszikráznak a szósziporkák, ahogy kell. Hullámokban fel-felnevető nézőtér, fergeteges kacarászás-rohamok; örömszínház, amit látunk. Az előadás egyik legszellemesebb epizódja magának az ominózus műnek a megszemlélése. Kern Lionelje hümmög, mérlegel, sóhajtozik, hallgat, s csak lassan böki ki lesújtó véleményét. Két mesterszínész üdítő összjátéka teszi emlékezetessé az estét.
