Megint kénytelen vagyok a bátorság fogalmán eltűnődni, a színházépületben meg azon kívül. De nem csak ezért érdemes megnézni Nagy Dániel Viktor sokszereplős monodrámáját. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Nem kertelek: fontos, erős előadás a Leszámolás velem, szóval a csekély számú kritikai megjegyzésem ennek a kijelentésnek a fényében olvasandó. Engem a színház már régóta nem önmagában érdekel, hanem annak a világnak a keretében, amiben élnünk szabad és kell. És ha maradt bennem szemernyi kétely ezzel az előadással kapcsolatban, akkor az épp emiatt a keret miatt van. Igen, dühös vagyok, hogy ezt a produkciót nem azok látják, akiknek látniuk kellene; megszoktam már, hogy a hasonlóan bevállalós, szókimondó, élő problémákat feszegető és azonosító színházat ugyanaz a kör nézi: azok, akik von Haus aus tudják, hogy nem való zsidózni, cigányokat gyilkolni vagy buzikat verni akkor sem, ha egyesek ezt nagyon szeretnék normává tenni.
Bevallom, fiatalabb fejjel volt bennem annyi idealizmus, hogy azt higgyem, a színház tud alakítani a világon. Ma már ezt egyre kevésbé látom így, azt viszont tudom, hogy egy-egy ember gondolkodását igenis meg tudja változtatni a művészet. És bármelyik, a színházterem sötétjéből a mostani világ éjfeketeségébe kitekintő előadás fő ellentmondása éppen ez: mindazok, akik jegyet váltanak a Leszámolás velemre, a fenti, könnyen azonosítható kör tagjai. Ők azok, akik megrendülnek, elérzékenyülnek, felnevetnek vagy titokban elmorzsolnak egy könnycseppet, miközben ezt a kőkemény, szűk másfél órás valóságshow-t nézik. Mert ne legyenek illúzióink: a távoli, névtelen francia kisvárosban éveken át megalázott meleg fiú története játszódhatna bármelyik magyar vidéki városban, pláne egy kisebb településen. És persze játszódik is, nap mint nap, csak nem jut az otthonnak csúfolt családi tűzfészek falain, illetve a település határát jelző táblán túl. És miközben nézem az előadást, azokra a fiúkra és lányokra gondolok, akikről és akikért szól Nagy Dániel Viktor hangja, de akik ezt sosem fogják meghallani.
Ez az előadás pedig éppen ettől válik nehezen megkerülhetővé. Attól mármint, hogy kimond, hangot és testet ad egy jelenségnek, ami itt van velünk, csak épp nem szoktunk, mert szeméremből, tudatlanságból, netán prüdériából nem tudunk róla beszélni. Pedig hát szimpla, hétköznapi kis sztori ez: volt egyszer egy fiú, aki valamiért jobban érezte magát magassarkúban meg a nővére ruháiban, aki kicsit (na jó, nagyon) affektálva beszélt, és aki a lányokkal még akkor is csak barátkozni akart, amikor a többi fiú már egészen másra vágyott velük kapcsolatban. Sok ilyet ismerünk. Sok ilyet ismerünk?
Edouard Louis, vagyis születési nevén Eddy Bellegueule nem túl vaskos önéletrajzi regényét, a Leszámolás Eddyvelt majd’ két tucat nyelvre, köztük magyarra is lefordították. A szerző még ma is arcpirítóan fiatal, s tán nem naivitás azt feltételezni, hogy bestseller státuszú könyve olyanokhoz is eljutott és eljut, akiknek így vagy úgy, de segít abban, hogy önmaguk legyenek.
Ezt a szöveget írta színpadra Rába Roland rendező és Zöldi Gergely dramaturg, egyben tető alá hozva ezzel a francia regény első színházi bemutatóját is. Ami mint dráma, mégis hagy némi kívánnivalót maga után: a fent taglalt kontextusban, meg egy olyan országban, ahol a színházban legfeljebb alpári humorforrásként lehet meleg szereplőkkel találkozni, valahol érthető, hogy muszáj a melegeket érő, többnyire tipikusnak mondható helyzetek hiánytalan katalógusát prezentálni. A vállalás fontosságát nem vitatva, sőt hangsúlyozva jegyzem meg, hogy egy még bátrabb szöveggel talán még messzebb juthatna az előadás.
Úgy feltételezem, az alkotóknak két dolog lehetett igazán fontos ebben a munkában: az egyik a téma, vagyis a történet, a másik pedig a főszereplőt alakító színész maga, akiről később lesz szó bővebben. Rába a történetmesélésének kellően érzékeny és vizuálisan meg gondolatilag egyaránt komplex módját választotta. Bánki Róza kartonpapírból kivágott és összekollázsolt, rajzolt-festett szereplőrengeteget állít a főhős köré, aki bravúrosan játszik velük és rajtuk, térben és időben egyaránt jócskán kitágítva a Jurányi kamaratermének falait. A szeretett-gyűlölt anya átváltozása, a szörnyszerű, egyetlen hatalmas arcból álló kegyetlen báty, az elkent, jellegtelen vonásokkal rendelkező apa, meg a nőiségüket/férfiasságukat közszemlére tevő többi szereplő szinte életre kel előttünk.
Ehhez persze Nagy Dániel Viktorra van szükség, akire ez a szöveg és ez az előadás minden ízében rá van méretezve és igazítva, és akinek igen jól áll ez a szerelés. A terembe lépve egy ideig észre sem veszem a középen hátul, ellenfényben ülő csuklyás, sötét alakot. Pont ilyennek képzelünk el egy gyanús, fenyegetően ránk bámuló fickót, kivéve egyetlen apróságot, amit most nem árulok el, mindenesetre az erős jel máris arra késztet, hogy az előítéletek értelmén elgondolkodjak.
Előbb a szerepről: veszett világba született Eddy, akinek a számára korán egyértelművé válik, hogy az őt körülvevő, óvónak vagy védelmezőnek éppenséggel nem nevezhető családi és társadalmi kör mit vár el tőle. Azt, hogy pontosan ugyanolyan legyen, mint a többiek, az apja, a bátyja, meg az összes melós a környéken. A kulcsszó és a fő világmagyarázó elv a tökösség, minden és mindenki ennek rendelődik alá. Eddy viszont nem tökös gyerek, legalábbis nem úgy, ahogy az a többiek láthatatlan szótárában megtalálható definícióban szerepel. Nagy Dániel Viktor testközelbe hozza a szűkölő félelmet, amitől bűzlik ennek a világnak a levegője. Egyrészt Eddy félelme ez az őt fenyegetően körbevevő, izzadt, fizikai munkában megfáradt testektől és a felőlük kiszámíthatatlan rend szerint érkező ökölcsapásoktól, másrészt látjuk a macsó világ rettegését ettől a lányos, szelíd fiútól, akitől a legkínosabb helyzetben is csak zavart mosolyra futja erőszak helyett.
A másság itt több szűrőn át értelmeződik. Eddy homoszexualitása nyílt titok és állandó viccforrás ebben a sivár, mindent csak feketében vagy fehérben látó közegben. Az ő gyanús identitása, ideális bűnbak alkata valódi közösségi összetartó erővé válik: az elnyomó, erőszakos apa részeges haverjaival együtt röhög a fián. Gondolhatnánk, hogy a kortársi közösség nyitottabb és elfogadóbb, azonban Eddy kénytelen a saját bőrén megtanulni az álszentek egyik alaptételét: „Nem az a bűn, ha valaki csinálja, hanem az, ha valaki tényleg az.” Mármint meleg, akkor is és úgy is, ha azt erőszakkal megpróbálja elfojtani, ha igyekszik „meggyógyítani” magát. Eddy azért is más, mert korán rájön, hogy rajztehetsége (melynek talán kézzel fogható bizonyítékait látjuk körülötte feltűnni?) jelentheti az egyetlen kiutat ebből a földi pokolból: könyörgése az őt felvételiztető tanárhoz az előadás egyik legemlékezetesebb pillanata.
Sok ilyen van persze; Nagy Dániel Viktor lenyűgözően széles színészi palettát mozgósít a tőle ismert könnyed eleganciával. A francia kisváros hiánytalan tablójának megfestéséhez számos arcot és álarcot kap elő és hajít el, és főleg a hanghordozásával és -erejével (meg a kéznél lévő kétdimenziós szereplőgárdával) skiccel fel néhol megmosolyogtató, de összességében eléggé visszataszító alakokat. Ez a része a színész munkájának nem is lep meg, jobban érdekelnek a fiú halk, magába forduló pillanatai, belső küzdelmeinek, felnőtté válásának állomásai; az, ahogyan rádöbben, hogy teljesen egyedül van, és egyedül kell végigmennie ezen az úton. Nagy nem marad adós a súlyos csöndekkel sem. Talán ilyenkor a legerősebb és legszebb ez az előadás.
