Keresztes Tamás arca, mimikája mindehhez igen bőséges eszköztár.
A megőrülés, a józanész és az önmagunk fölötti kontroll elvesztése alapvető félelmeink közé tartozik. Gogol óta sokat változott az elmebetegségek szakmai megítélése, kezelése, de a félelem megmaradt. A társadalom pedig ma sem túl toleráns az elmebetegekkel szemben (sem). Popriscsin címzetes fogalmazó nem biztos, hogy több segítséget és megértést kapna, ha történetesen ma élne, és egy kerületi polgármesteri hivatalban vagy valamelyik bíróságon töltené hivatalnoknapjait.
A színházak azonban elsősorban nem emiatt veszik elő a darabot, hanem azért, mert kivételes lehetőség és kihívás a színészi megmutatkozásra. Tízből kilenc ember a színház és az Egy őrült naplója szókapcsolatra kapásból rávágja, hogy Darvas Iván. (Érdekes, hogy a Színházi Adattárban éppen ez az 1967-es ikonikus előadás nem szerepel a rögzített tíz előadás között, de ott van a másik híres adaptáció, Sopsits Árpádé Bertók Lajossal.) Keresztes Tamásnak pedig színészi alkata és kimagasló alakításai okán egyszerűen járt ez a lehetőség.
Amivel ráadásul nem „csak” színészként, de tervezőként és zeneszerzőként is élt. A játéktérhez talán Vincent van Gogh festészete, arles-i szobáját ábrázoló festményei adhatták az ihletet. A ferde padló, a részeg táncot járó bútorok a festő kibillent (lelki)világát idézik. De vannak olyan plusz ötletek is, mint a lyukas szék – aki járt már kórházakban, láthatott ilyet. A tárgyakat az előadáson Keresztes Tamás folyamatosan mozgatja: ide teszi, oda rakja, matracba kötözi magát, felszedi a padlót, forgatja a tükröt. A díszlet egésze pedig egy kis színpad a nagy színpadon belül, amely még forgatható és fel is dönthető, így lesz Popriscsin felborult szobájából / belső világából elmegyógyintézet.
Az előadás zenéjét Keresztes egészen különleges módon oldotta meg. Egy szerkentyűvel valós időben vesz fel hangokat, zajokat, majd – szintén ennek a bizonyos loopernek a segítségével – ezeket ismétli, generálja zenévé. Első pillantásra ez azért furcsa, mert a szoba berendezése és a jelmezek is a szövegben elhangzó évszámot, 1834-et jelzik, és ezekhez képest elég anakronisztikusan hat ez az elektromos szerkezet. Aztán természetessé válik, ahogy az is, hogy Popriscsin a hosszabbítót igazgatja, vagy hogy nem éppen XIX. századi alsónadrágra vetkőzik. Hiába hangzik el többször is az 1834-es évszám, ahogy haladunk előre, és Popriscsin fejében kavarogni kezdenek a dátumok, a konkrét időpont elveszti a jelentőségét. A mindennapi élet hangjaiból generált zene azért is telitalálat, mert az őrület jelei is – a másként hallott – hangokhoz kötődnek: az előadás elején például Popriscsin még csak enyhén ziláltnak és excentrikusnak tűnik, egészen addig, amíg a kutyák beszélgetését nem kezdi taglalni. Abban a jelenetben pedig, amikor végleg átbillen a túlsó oldalra, teljes hangzavar kíséri.
Az őrület stádiumait itt Popriscsin önreflexiójának és humorának fokozatos elvesztése jelzi. Mert sokáig még tud, ha nem is nevetni, de mosolyogni saját magán, ki tud kacsintani a nézőkre, kapcsolatba bír lépni a külvilággal. Keresztes Tamás arca, mimikája mindehhez igen bőséges eszköztár. A főszereplő hozzánk beszél, nekünk írja a naplóját. Aztán amikor rájön, hogy plátói szerelme másé lett, bekövetkezik a fordulópont, és ettől kezdve a humort, az önreflexiót felváltja a fájdalom szülte düh, a teljes önmagába záródás; miután pedig az őrültek házába kerül, a fizikai szenvedés és a végletes magány szorítása. Amikor spanyol királynak képzeli magát, és villákból készült korona kerül a fejére, ez a korona néhány pillanatban a szenvedő Krisztus töviskoronáját is megidézi. És a legvégén az anyját kétségbeesetten hívó gyermeket – ahonnan aztán még egy kicsit visszalendül az inga.
Egy monodrámában, amelyben a színész a színészi játékon kívül ennyi plusz feladatot is vállal, a rendezővel közös munka mást jelent, mint általában. Keresztes Tamás és Bodó Viktor ebben az esetben valóban alkotótársak voltak, és egymásra hangoltságuk végig érződik az előadáson. Van az egészben valami magától értetődő természetesség, amitől nézőként azt érzem, hogy ennek éppen így kell lennie, hogy nem is lehet másként. Hogy az Egy őrült naplója nekem most ez az előadás.
Gogol: Egy őrült naplója (Katona József Színház, FÜGE, MASZK Egyesület –Szeged, Orlai Produkciós Iroda)
Több különböző fordítás felhasználásával készült.
Dramaturg: Róbert Juli. Asszisztens: Szakács Zsuzsi. Díszlet: Keresztes Tamás
Grafika: Nagy Gergő. Szakértő: dr. Zalka Zsolt. Producer: Orlai Tibor. Rendezte: Bodó Viktor.
Játssza: Keresztes Tamás.
Jurányi Inkubátorház, 2016. szeptember 24.
